Rab, király, katona - Kulcsok és koronák I.

A szultán válasza

Azat szultán étkezője éppen olyan hatalmas és színpompás volt, mint ő maga.

Fölül kék dolmányt viselt, melyet gazdagon díszített aranymintákkal szegélyeztek. Fején vörös fez díszelgett – a karimátlan, lapos tetejű sapka elején tollak meredtek az ég felé. A kedélyesen mosolygó szultán ettől egy nagy madár benyomását keltette.

– Aderyn új királya! – fogadta Corwint. Megálltak egymással szemben és fejet hajtottak. – Kérem, fogadja gratulációmat.

– Köszönöm – felelt Corwin, még ha nehezére is esett. Nem az ő érdeme, hogy meghalt az apja, neki meg a nyakába szakadt minden.

A szultán az asztal felé terelgette őt és a szorosan mellette lépkedő Rionát, mialatt az étkező másik oldalán belépett Bran is. Corwin eltűnődött, vajon előkóstol-e neki minden falatot, na meg ha igen, mihez kezd, ha meghal a nagy kóstolgatás közepette.

Nem sokáig tűnődhetett ezen, mert elérték a hosszú asztalt, melynek közepén, egymással szemben helyezték el a szultán és Corwin terítékét.

– Arra számítottam – szólt Azat szultán –, hogy sokkal nagyobb delegációval érkezik – váltogatta pillantását kettejük közt. – Ez kissé felborítja az ültetési rendünket.

– Semmi gond, én nem ragaszkodom hozzá – szólt gyorsan Corwin. A következő pillanatban már meg is bánta. Nem hangzott ez úgy, mintha nem érdekelné? Mintha nem értékelné, hogy időt fektettek az ültetési rend kidolgozásába? Mintha nem tartaná fontosnak, hogy minden zökkenőmentesen haladjon? – Ez csak egy vacsora – próbált javítani a helyzeten. Valószínűleg nem sikerült. Kínosan elmosolyodott. Nem lehetne, hogy egyszer az életben ne viselkedjen ilyen zavarba ejtően, hanem mint mondjuk, egy normális ember?

Hát még ha sikerülne a rangjának megfelelően tenni a dolgát! Arról álmodni se mert. Már hercegként is csúfos kudarcot vallott. Azért remélte, most nem fogja beleborítani az epres öntet a szultán poharába, mint egyszer tette, amikor az apja vendégül látott egy fontos vendéget.

Azat szultán sötét szakállát dörzsölgetve mustrálta az asztalt.

– Nos, majd meglátjuk. – mondta, talán leginkább magának. – Szeretném bemutatni önöknek gyermekeimet – már persze azokat, akik elég idősek, hogy asztalhoz ülhessenek velünk.

És mintha csak erre vártak volna – valószínűleg így is volt –, a szultán gyermekei bevonultak a terembe. Elöl a legnagyobb, hátul a legkisebb, mint valami tornasorba állított miniszultánok. Apjukéhoz hasonló öltözetet viseltek, Azat szultán pedig elsorolta a nevüket, de Corwin már a harmadikat sem tudta megjegyezni. Azért mosolyogva bólogatott, és várta, hogy véget érjen a felsorolás.

Miután mindannyian találtak maguknak helyet, és asztalhoz ültek, többé-kevésbé követve az ültetési rendet, megérkezett a vacsora. Szolgálók serege lepte el a színpompás termet, amely napközben minden bizonnyal fényárban úszhatott a hatalmas, boltíves ablakoknak hála, és tálcán kínálták fel nekik az ínycsiklandozónak tűnő előételt. A különböző sajtokat, olívabogyókat, koktélparadicsomokat, apróra vágott zöldségekkel töltött padlizsánokat ízlésesen helyezték el, még választani is nehéz volt a rengeteg lehetőség közül.

– Tehát – szólt a szultán, amikor már bőséges adag sajt került a tányérjára – csak ön és a kisasszony érkeztek hozzánk látogatóba – állapította meg.

– Így igaz – bólintott Corwin egy darabka kecskesajttal szemezve. Imádta a kecskesajtot, csak sajnos a kecskékhez is kellemetlen emlékek fűzték. Utólag már bánta, hogy megpróbálta felvenni azt a szerencsétlen állatot, aki erre nem túl kedvesen reagált.