Rab, király, katona - Kulcsok és koronák I.

A bál

Volt abban valami csodálatos, ahogyan az egész kastély, sőt, az egész ország fölbolydult. Emberek tömegei utaztak a fővárosba, Silomba, hogy ott ünnepeljenek. Egésznapos fesztivált rendeztek, a főtéren játékokat szerveztek a gyerekeknek, fiatalok énekeltek az utcákon, emberek százai öltöztették díszbe a házaikat és öltötték magukra legünnepibb ruháikat.

Csak azért, mert Corwinnak születésnapja volt.

A délelőtt folyamán mindennek szemtanúja is lehetett. Hosszú idők óta most először hagyhatta el otthonát. Amióta apja meghalt, különös tekintettel ügyeltek rá, hogy ő biztonságban legyen. Való igaz, az apja nem merénylet áldozata lett, őt mégsem merték emberek közé engedni. Féltek, hogy valaki az életére tör, vagy baleset áldozata lesz. És bár Corwin értékelte az aggodalmukat, ki nem állhatta, hogy úgy bántak vele, mint egy csecsemővel. Jól esett tehát most a kiruccanás, bár a hintóba nem szívesen ült be a rossz emlékek miatt. Inkább ment volna gyalog, de ez nem választás kérdése volt.

Ahogy a városon át zötykölődött az édesanyjával a jobbján és nagyjából megállás nélkül integetett, azon tűnődött, milyen furcsa is ez. Mindezidáig télvíz idején csaptak hasonló ünnepséget az édesapja tiszteletére. Corwin ugyan akkor is részt vett az eseményen, mégis úgy érezte, az teljesen más volt. Más volt, egyrészt mert, ott ahol most ő ült, az apja foglalt helyet. Más volt azért is, mert sokkal gondtalanabbnak érezte magát. És más volt, mert nem őt ünnepelték.

Az emberek az ő születésnapját is megünnepelték régebben, de feleekkora felhajtást sem rendeztek, mint most. Egyrészről jól esett neki, másrészt viszont elfogta az aggodalom: mi van, ha szívük szerint nem is ünnepelnének, csak úgy érzik, kötelességük?

Borús gondolati egyhamar elillantak, amikor meglátta a kacarászó, konfettit dobálgató gyerekeket; meg a zenekart, ami a piactéren állt fel, és ahogy közeledett a kocsi, egyre élénkebben játszottak. Előttük kisebb tömeg táncolt. Ők most megálltak, és amint Corwin integetett nekik, éljeneztek és lelkesen viszonozták a gesztust.

Ez azért sokkal jobb volt, mint amire számított. Valójában az elmúlt félév folyamán fogalma sem volt róla, szeretik-e az emberek. Az volt a sejtése, hogy nem.

Ameddig kicsi volt, egész biztosan rajongtak érte. Aranyosnak találták a baklövéseivel együtt. Azokból már akkor is jó sok volt, neki meg remek érzéke volt az egész ország előtt égetni magát.

Négyévesen nekiállt grimaszversenyt játszani egy nagyjából korabeli kislánnyal. Azért volt kifejezetten kellemetlen, mert amíg a kislány a tömegben állt és senki nem látta, mit csinál, ő mindeközben egy emelvényen lépkedett végig a szülei mellett.

Hétévesen nagyon úgy érezte, hogy beszédet kell mondania. Annyira beleélte magát, hogy szavalás közben egyre csak lépkedett előre, mígnem leesett a színpadról. Nem ütötte meg magát, mivel három emberre is rázuhant. Egyiküknek eltörött az orra.

Tizenegy múlt, amikor leengedték egy nyár végi vásárba, ahol egészen hamar tüzet okozott, majd ahelyett, hogy eloltotta volna, de legalábbis segítségért kiabál, azt ordította „Még jó, hogy nem vagyok vámpír! Akkor most sokkal jobban félnék!" miközben elfutott. (Mentségére legyen mondva, majdnem annyira félt, mint egy vámpír.)

De nem kellett ennyit visszamenni az időben, előző évben is belezavarodott a mondandójába, és a beszéd, amelyet úgy szándékozott kezdeni, hogy „Örülök, hogy mind eljöttek." végül „Örülök, hogy mind nem jöttek." lett.

Tehát nem csodálta volna, ha egy egész ország hülyének nézi. Ezért is volt kellemes meglepetés ez az ünnepi hangulat.

Sokáig viszont nem örömködhetett benne. Amint visszatértek a kastélyba, gyorsan megebédelt és már készültek is az estére.