Before

12.Fejezet

Viktor

Bele feledkeztem az időbe. Hajnalodik. Egy percet sem tudtam aludni. A teste, ahogy az enyémnek simul. Törékenyebbnek tűnik most, mint eddig valaha. Összetörtem Helenát kívül belül. Úgy bántam vele, mint a legutolsó prostituálttal aki az utca sarkokon szokta meg keresni a mindennapi betevő falatát. Alexander figyelmeztetett, hogyha rá viszem erre az útra nem lesz számára sem Isten sem ember. Gyűlölni fogja a háznak minden egyes nyavalyás négyzet centiméterét, a személyzetet akik itt szolgálnak, Szergejt, Alexandert, engem. Mindenkit bele értve saját magát is gyűlölni fogja. Tudom, mert én is így kezdtem. Így kezdődött az a bizonyos pokolba vezető sötét út. Engem apám vezetett erre az útra rá. Helenát, pedig én. Nem akartam, legalábbis még nem. Először megfogja tagadni. Küzdeni fog ellene az elkerülhetetlennel. Pimaszul próbált nekem ellenállni, de minél jobban akart ellenszegülni annál jobban akarta a teste. Először a testét bolondítom magamba, majd következik az esze és végül a szívét ejtem rabul.

Egy életre megbélyegeztem. Soha nem moshatja le magáról ezt a mocskot. Sem a vért és pedig a farkam emléket ami nem rég még teljesen betöltötte. Kiállítása a legédesebb dallam a füllemnek. Önzőbb nem is lehetnék, attól még, hogy az én lelkem már el kárhoztatott a Helenájét, még megmenthetett volna. Megesküdtem. Megvédem, ezt ígértem.

Akkor miért nem érzek megbánást? Bűntudatot?

Létezése óta erre vártam. Hiába mondta a szája, hogy nem akar engem, a szeme teste minden porcikája engem hívott. Érintésemért könyörögtek.

Miközben benne voltam minden lökésemnél a szívem kihagyott egy ütemet. A világ lassan széthullott körülöttem. Annyi fájdalmas aljas tetet hajtott már végre, mégis... Mégis mind közül ez, ez volt a legborzasztóbb. Az egyetlen ember akit szerettem.

Olyan tisztának éreztem magamat. Azaz angyal akit távolról figyelve neveltem fel. Másnap mikor felkell már nem ugyanaz az ember lesz aki eddig, ártatlan és tiszta volt. Olyan lesz mint én. És egy kicsit se fogom megbánni.

Fészkelődik az ölelő karjaiban. Felemeli a fejét mellkasomról és keresi a tekintetemet, de nem találja a vak sötétben. Az én szemem akár a macskáké, belenézek szépséges könnyel áztatott szemébe. Ez a pocsék nap kiült az arcára.

-Tehát nem álmodtam?-Kérdezte szárazon saját magától. Erre felhúztam a szemöldökömet.-Tényleg te vagy.

-Ezezek szerint szoktál velem álmodni Moy rebenok. Csak nem ezt fantaziáltad?

-Arról fantáziáltam, hogy egy napon bemászol az ágyamba és átölelsz, mint egyszer...-Rövid szünetet tartott hangja rekedt élettelen. A vidámság a büszkesége már a múlté lett egyetlen óra alatt. Bár halott lennék, hogy inkább ne is halljam ezt a lemondással teli szavakat. Arra a napra céloz amikor búcsúzkodtam tőle, mint most. Aznap éjjel több démonnal kellett megküzdenem és azt gondoltam, ha befekszem egy angyal mellé talán akkor nem üldöznek tovább engem.

-Nem tudod hányszor akartam megtenni. Minden istenverte nap. A legboldogabb napommá tetted, mikor szorosan átöleltél.-Emlékszem arra napra.

-Soha többé.-Harag emészti fel az egész lényét.

Úgy beszél velem, mintha magával az ördöggel vitatkozna azon, hogy a kutya megölésével még nem jár tisztító tűz. Az engedelmes kislány nem kérdez nem magyarázkodni. Eddigi életében ilyen volt. Kislány. Kezd felnőni. Ennek egyszerű oka van. Én. Én akartam minél hamarabb az ágyamba vinni. A következményekkel nem számoltam. Megszoktam már az állandó ébren létett, a kockázatokat a tetemimért. Az évekkel az ember mindig bölcsebb lesz.

-Soha többé nem fogok hozzád érni.-Helena a legeltökéltebb szavait hallhattam.

Csípősebben pörgött a nyelve, mint a Száhel övezetben lévő csörgő kígyóké. Mérget fecskendezett bele a levegőbe elérve vele, hogy a szobában lévő maradék kis oxigént is mérges gázzá alakítsa át. Marta a levegő a torkomat. Hideg lett a bőrének érintése. Egyetlen mondatától semmisült meg egész lényem. Az a férfi aki az élete árán is megvédené Helenát, meghalt. Helyébe lép egy másik énem. Át alakulok érte. Csakis érte. És nem érdekel, hogy a pokolban fogok elrohadni, örömmel fogom viselni.

Lehúztam magamról a hideg izzadtságtól csurgó testét. Szinte felpattantam mellőle és a ruháimért nyúltam.

-Soha nem mond, hogy soha!-Gomboltam be a fekete farmeromat. Utoljára belenéztem a számomra ismeretlen színű szemébe, mintha felemésztene és szét tépne a tekintete. Nem bánom ha meggyűlölőt egy életre, mert ennek ez életnek vége. Holnap egy új nap kezdődik.

-Miért érzem azt, hogy búcsúzkodsz?-Kérdezte.

-Mert most elmegyek.-Távozom.

***

Az utam egyenesen a reptére visz. Becsekolás után transzfer elvitt a magán gépemig. Kis srác koromban bolondultam a repülőgépekért így szinte minden fajtáját feismerem. A személyszállítón át egészen a vadász gépekig mindegyiket imádom. Cessna Citation 650-es magángépem. Hajnalban egészen érdekes a benzin és parlag fű keverékének illata.

A fekete bőr ülésbe kiropogtattam a nyakamat. Kényelmetlenül feküdtem Helena mellett. A számhoz emelem a whiskys poharat és bele kortyolok, a mai nap után nagyon rám fért már. Még jó, hogy töméntelen mennyiségben van a kisebb bárbomban. Ahogy lenézek az üvegre észre veszem, hogy a felkarom véresre van karmolva. Nem is éreztem, hogy fájna. Csak a látványa amit okoz nekem. A sebeimet Helena csinálta, mikor próbált ellenállni. Rá erőszakoltam magam. A csuklómnál valami ragacsos dolgot éreztem. Közelebbről megvizsgálva rájöttem, hogy ez szájfény. Helena cseresznyés ízű szájfénye amit mindig magára ken. Természetes szépség ezért nem kellett neki soha sminkelnie, ahogy az osztálytársai szokták magukat kikenni. Nem is a színe, hanem az íze miatt rakta fel magára. Két percig hagyta fent aztán lenyalta. Gyors pillantást vetek a gépen lévő személyzetre akik valamiről cseverésznek és nagyokat nevetgélnek miközben ellenőrizik a műszereket. Nem figyelnek. Behunyom a szememet és a számhoz emeltem lassan a csuklómat. Lenyaltam róla a megmaradt szájfényt. Arra számítottam volna, hogy édes ízt hagy a számban, de ehelyett a keserű fanyaru ízzel találkozott az ízlelő bibóim. A szememet csípte valami, így hát kinyitottam. A kézfejemen vízcseppek gördültek le. Kint nem esik az eső és a gépből sem szivárgott ki semmi. Már az arcomon is megéreztem, így odakaptam a kezemet.

Sós könnycseppek ezek. Harminchárom éves vagyok és soha nem sírtam, még akkor sem amikor a testem megtört szívem, pedig szénné éget port és hamut hagyva maga után a mellkasomban. Nem tudtam nem elképzelni, hogy én is tudok sírni. Egy lányért, aki szánalmas módon és a lehető legaljasabb módon láncoltam magamhoz.

Hogy megbántam-e?
Soha. Még ha ez lesz az utolsó tettben, ami ezt szart amit életnek nevezünk.

🩸

Alexander és Maxim a pénzügyi kezelőm és tanácsadóm is megérkezettek. Mögöttük Oleg és Pawel követte őket. A fegyver és kokain csempészeim. Leültek mellém és máris elkezdek üzleti ügyekről beszélni velem amit New Yorkban majd elkell intéznünk.

A sárga földig leittam magam. Az ablakon keresztül bámultam ki. A felhők. Végtelenek, mint a maga a fájdalmam.