Vár ránk a föld...

4. rész

Phayu

Fogadjunk, hogy azt gondolja, meg fogom csókolni.

Lehunyt pillái erről árulkodnak, és az, hogy közelebb hajolt. – Kis bolond! – Ajkán végighúzom ujjamat, pont olyan puha, mint amilyennek képzeltem. Közelebbről látva arcát, egészen bájosnak találom. Azok az apró, aranyló pöttyök díszként ragyognak arccsontján. – Eddig nem is vettem észre!

Valamit érzek, egészen furcsán örvénylik bennem, és beteljesülésre vár. – Mit tenne, ha megcsókolnám? – Azonnal kapna az alkalmon és elrángatna egy barlangba? Biztosan, nincs benne egy cseppnyi szemérem sem.

A halk suttogások hozzám is eljutottak, miszerint úgy váltogatja partnereit, mint más az alvószivacsait. Ez az ártatlannak tűnő kis sellő, habzsolja az életet. De mi van, ha mégsem úgy van, ahogy azt mondják? Felét sem szabad elhinni, amit összevissza beszélnek.

Sokkal jobb, ha magadnak deríted ki az igazat, és csak utána vonod le a következtetéseket. – Mégis, mihez kezdenék az igazsággal? – Nem akarok tőle semmit, de az tagadhatatlan, hogy szeretem, ha a közelemben van. Vicces és szórakoztató, a reakcióiról nem is beszélve. Ritkán találkozik a sellő, ilyen eleven teremtéssel.

Türelme úgy néz ki eddig tartott, kipattan szeme, és bámuljuk egymást. Egészen közel van, szinte összeér az orrunk hegye.

– Azt hiszed, megcsókollak?

– Azt – bólint.

– Nem kellene ilyen őszintének lenned – mosolyodom el.

– Még veled sem?

– Leginkább velem nem.

– De miért?

– Mert nem akarok tőled semmit.

– Még megcsókolni sem? – pislog párat, mintha ezzel el tudna varázsolni.

– Nem – láthatóan megbántottam válaszommal.

– Az a te bajod – sóhajtja –, de én akarom.

Meglepődök nyíltságán, de nincs időm reagálni, ajkamra tapad.

Puha párnáit számra nyomja, és onnantól nincs tovább. Várakozik, és nem mozdul, mintha nem tudná, hogyan is kell csinálni. – Így lenne? – Olyan tapasztalatlannak tűnik, vagy ez csak színjáték? Kezemet gerincére csúsztatom, végighúzom csigolyáin, érintésemre összerezzen és közelebb csúszik. Mégis volt mersze megtenni az első lépést. – Nagyon akarhatja...

Megesik rajta a szívem, és mozgatni kezdem ajkamat. Finoman, lassan, tapogatózva. Remeg az egész teste, és ez tetszik. Nyelvemet kicsúsztatom, megízlelem édes ajkát. Még mindig tanácstalan, tényleg tanításra van szüksége. – A legjobbhoz fordult!

Simogatom gerincét, miközben a párnák közötti résen áthatol nyelvem. El akar húzódni, de ha már belekezdtünk, nem fogom abbahagyni. Lassan mozgatni kezdem, megérintem az övét, mitől még jobban megriad. Uszonya alá nyúlok, és az ölembe ültetem. Zavarában fickándozik, és nyakam köré fonja karjait.

Pikkelyeinek érintése sokkal bársonyosabb, mint mikor az enyémhez érek. Mivel már ő is megérintett, így úgy a tisztességes, ha viszonzom ezt a szívességet. Tovább bátorítom, bökdösöm nyelvemmel, és végre félénken megmozdítja övét. Hívogatom, hogy kövesse mozdulataimat, és úgy is tesz.

Jó tanítvány, nem panaszkodhatom. Végigsimítom fogsorát, utána visszahúzódom. Bátorságot gyűjtve behatol számba, és végre játszadozhatunk. Tapasztalatlansága ellenére élvezetemet lelem benne, és csak arra vágyom, hogy folytassa.