Vár ránk a föld...

18. fejezet

Phayu

Vánszorogva telik az idő, amíg megszáradok.

Hozzá kell szoknia szememnek a sötétséghez, hiszen itt teljesen máshogy látok, mint a vízben. A távoli fények hívogatnak magukhoz, és a késztetés, hogy Rain-t ott találom. Nem tudom megmondani, hogy mikor láttam utoljára, de piszkosul hiányzik. Rég letettem arról, hogy tagadjam az érzéseimet, azt hiszem az elfogadás útjára léptem. Kár hadakozni egy olyan dolog ellen, ami mindenki számára nyilvánvaló.

Remélem, hű maradt hozzám, és nem csapongott emberről emberre. Felállok, lábaim remegnek, de nem érdekel, elindulok. Addig nincs is gond, míg a homokban haladok, de mikor a sűrű növényzethez érek, lassulni kezdek. Talpamat szúrja a talajon elterülő mindenféle lom, a fura növények – legalábbis szerintem azok – karistolják bőrömet.

Nem számít, ennél rosszabbat is átéltem az utóbbi időben, ezek nem jelentenek számomra gondot. Csak megyek előre, nem törődve semmivel. Furcsa hangok uralják az éjszakát, a környezetem meg-megrezzen, valami mocorog a közelben. Jobban szeretném tudni, hogy mivel állok szemben, de a földi dolgokban járatlan vagyok, legalábbis most még.

A szállás környéke kivilágítva, majdhogynem megvakít a belőle áradó fény. Pislogok párat, hogy megszokjam, majd félelmet nem ismerve csörtetek befelé. A bejárat előtt ücsörög az álmaimból ismert férfi, fejét hátrahajtva néz fel a magasba. Mikor megpillant, kíváncsian húzza fel szemöldökét.

– Megjöttem – mondom.

– Látom, nem vagyok vak. Melyiket keresed? – vigyorodik el. – A kéket vagy a lilát?

– Hogy? – rökönyödök meg.

– Barátom – teszi keresztbe lábát –, a kék hajút vagy a másikat.

– Honnan tudod, hogy keresek valakit?

– Ritkán szaladgálnak egy szál semmiben errefelé az emberek.

– Nem értelek.

– Látom a farkadat, ember! – mér végig. – Vagy inkább sellő? – rántja meg vállát. – Nekem mindegy.

– Hol van? – kezdek befeszülni, de visszafogom magam.

– Odabent! – bök fejével a bejárat felé. – Csak, hogy tudd, már nagyon várt.

– Köszönöm – bólintok és bemegyek, az idegen pedig követ.

Ez a kettőnk dolga, jobban szeretném, ha nem lenne szemtanúja újra találkozásunknak.

Odabent még nagyobb fényáradat fogad, és ismeretlen dolgok vesznek körül. Egy morgó szőrös ízé dörgölőzik lábamhoz, megszagol, majd belém is harap, mire felkiálltok.

– Ne hibáztasd, szereti a halakat – veszi kezébe a szörnyeteget.

– Vidd innen – tapogatom lábamat, amin kiserkent a vér.

– Ugyan, ártatlan kis jószág – dögönyözi meg, majd elkiáltja magát. – Rain, vendéged van!

A magasból dübörgés hallatszik, és először négy lábat pillantok meg.

Ahogy feljebb nézek, a lábakhoz testek, majd arcok csatlakoznak. Szívem nagyot dobban, mikor meglátom végre azt a bájos mosolyt, ami úgy hiányzott. Szeme elkerekedik, szája megremeg, szeméből folyik a víz, és már siet is hozzám.

– Phayu! – veti rám magát, majdnem hanyatt is dönt. – Hát visszajöttél!

Karomba zárom, és szeretném beszívni ismerős illatát, de valahogy nem az, amit megszoktam.