Vár ránk a föld...

31. rész

Rain

Gyorsan visszataláltunk a megszokásainkhoz.

Miután eltakarítottunk minden nyomot, ami arra utalt, hogy nem szívesen látott vendégeink voltak, megnyugodtunk. Tudat alatt, addig olyan volt, mintha itt lennének körülöttünk, és csak elmentek, hogy később visszatérhessenek.

Phayu segített Pai-nak a kisebb átalakításokban, és ez mindkettőjüknek jót tett. Lefoglalták magukat, elbeszélgettek, ilyenkor öröm volt őket nézni. Azt már kevésbé, mikor Pai magányosan üldögélt a teraszon és az ezüstösen világító holdat bámulta. Olyankor társául szegődött egy testes, fűszeres vörös, ami hajnalra általában elfogyott.

Többé nem hozta szóba őt, ami valahol, mélyen bántott. Mégis megértem, hiszen, ha jól sejtem, összetört a szíve, és most azon van, hogy összeragassza.

– Nekem is jut belőle? – mutatok az üvegre.

– Hogy kerülsz ide? – kérdezi. – Nyugodtan tölts magadnak.

– Phayu babázik – felelem.

Bemegyek a házba és hozok magamnak egy poharat.

Öntök magamnak és leülök mellé, ha akarja, ha nem. Mostanában jobban szeret egyedül lenni, de nem hat meg. Ő is ott volt mellettem, most rajtam a sor.

– Telihold van.

– Az.

– Ilyenkor sokkal világosabb odalent.

– Biztos, nem tudhatom – kortyol italába.

– Akkor most mondom.

– Tudod, azt hittem, az idő múlásával könnyebb lesz.

– Sok évszaknak kell felváltania egymást, és talán, majd azután.

Beszélgetésünk megakad.

Nem tudok mit mondani, ő pedig nem erőlteti. Emlékszem, nekem az is elég volt, hogy ott volt mellettem, úgyhogy követem példáját. Csak éreztetni szeretném vele, ha készen áll, itt vagyok és meghallgatom.

Addig nekem is van mit átgondolnom.

Ezalatt édesanyámat értem. Azóta nem bukkant fel, és az otthonában sem járt. Ezt onnan tudom, hogy többször ellátogattam hozzá, hiszen csak hajt a kíváncsiság. Választ szeretnék kapni a kérdéseimre, és tudatni vele, hogy nem haragszom. Pedig elvileg kellene. Phayu legalábbis ezt mondta, mivel minden magyarázat nélkül magamra hagyott.

De én úgy vagyok vele, ami elmúlt az elmúlt, változtatni nem lehet rajta. Nem vagyok haragtartó típus, inkább csak érdekelnek az okok, hogy magamban lerendezhessem. Érdekes, hiába tudom, hogy él, lélegzik, és valahol itt van a közelben, mégse tudok rá úgy gondolni, mint az édesanyámra. Erről lekésett, és nem hinném, hogy ez meg tudna változni.

Mariya néniként kedveltem, mivel annyira nyílt volt és barátságos. De anyaként? Kinőttem már abból, hogy nevelgessen, és azt kimondottan rossz néven venném, ha ki akarna oktatni. Nem is tudom. Mindaddig marad ez a bizonytalanság, amíg nem sikerül beszélnem vele.

Az is megfordult a fejemben, hogy esetleg ő nem is gondol rá, hogy beszéljünk. Talán, továbbra is idegenként akar kezelni, és idegenkedik a beszélgetéstől is. Lehet, nem is akar közelíteni felém és a családom felé.

– Szerintem menned kellene – szólal meg Pai. – Már biztosan hiányolnak.

– Maradhatok még.

– Miattam nem kell – tölt magának egy újabb adagot. – Jól megvagyunk – emeli fel a poharát.

Hümmögve magára hagyom.