Vár ránk a föld...

11. rész

Rain

Reggelre eltűnt, mintha csak a képzeletemben élt volna.

Egyedül a kezemben szorongatott gyöngyszem emlékeztetett arra, hogy ez igaz, és nem csak álom. Tőle kaptam, de meg nem mondom, hogy honnan szerezte. Mindegy is, kincsként fogom őrizni életem végéig. – Nekem adta! – Azt akarja, hogy emlékezzek rá, még azután is, hogy különváltunk. Nem számít, hogy külön, egymástól távol vagyunk, mi összetartozunk.

Kivetett magából a világom, egy olyan helyre száműzött, ahol semmit és senkit se ismerek. – Mindezt miért? – Mert képes voltam szeretni valakit, akit törvényeink szerint már nem lett volna szabad. Próbálják meg ők, hogy milyen elveszíteni valakit, aki igazán nem is volt a tiéd, de tudod, hogy létezik, él, és magányosan szívja magába az éltető vizet.

Nem bánom, nincs az a kincs, amiért ezt tenném. Ha megkérdeznék, hogy újra meghoznám-e ezt az áldozatot, az felelném, igen. – Vajon ő is meghozná értem? – Majd kiderül, addig csak várnom kell, és én várni fogok, ha kell, életem végéig. Nem tehetek róla, azt érzem, hogy előbb vagy utóbb visszatalál hozzám. Ez olyan belső megérzés, vagy csak egy nyomorult remény, ki tudja.

A magasan lebegő fényes korong ontja rám melegét, pedig nem csinál semmit. Csak ott van fent, egy helyben, meg se mozdul, és ha belenézek, megvakít. Mégis sugarai vigasztalóan simogatják bőrömet. Ennek ellenére fázom, majdhogynem didergek. A tenger felől hideg érkezik, ami gúnyolódva ölel körül, borzolva bőrömet.

Behúzódok a szikla mélyedésébe, de ott még rosszabb a helyzet. Oda nem ér el a korong melege, és csak még jobban fázok.

– Kérlek, gyere vissza! – víz folyik a szememből és a távolba meredek. – Már most hiányzol!

Egyedül vagyok, és félek az ismeretlentől. A tenger legalább ismerős terep, még a Túlát is. Ott tudtam milyen veszélyek leselkednek rám, de itt?

A homok legalább ismerős, bár szemcsénként peregnek ki ujjaim közül, nem akar összetapadni. Éjszaka még meleg volt, akkor most miért hideg? A gyomrom hangos kordulással jelzi, hogy bizony táplálni kellene testemet. De megint csak jön a kérdés, hogy mivel?

A hosszúkás valamik mögül – aminek a tetején zöld hínárszínű ízék hullámzanak –, hangot hallok. – Félnem kellene? – lehet, de mit kezdjek vele.

– Gyere már, te undok dög! – vidám, férfias hang töri meg a természet csöndes suttogását.

Kíváncsiságom felülír mindent, és érdeklődve pillantgatok felé.

– Ne ellenkezz, különben nem kapsz halat! – mondja a pöttöm tarka valaminek. – Veled is csak a bajom van! – bosszankodik.

Hóna alá veszi a kis valamit, majd felmászik az egyik alacsonyabb sziklára és leül. Van nála egy nagy szütyő, amiből ismeretlen dolgokat vesz elő, egymásba illeszti, és a víz fölé tartja. – Ez meg mit csinál? – Üldögél ott egy darabig, míg a tarkaság óvatosan járkál a sziklán. Egyszer csak megcsúszik, és egy hosszú kötélen lóg lefelé keserves hangot adva ki magából.

– Mondtam, hogy maradj nyugton! – vetődik a férfi, hogy felhúzza.

Szerencsétlenségére, amit fogott, szépen beleesett a vízbe.

Nem tudok ellenállni a késztetésnek, kuncognom kell a vicces jeleneten. Nem kellett volna, ugyanis felhívtam magamra a figyelmet. Ahogy megkaparintja a viháncoló apróságot, lemászik, és felém közelít.