Vár ránk a föld...

9. rész

Rain

Ha valaki azt mondja nekem, hogy akkor is mellettem lesz, mikor felébredek, nem hiszem el.

És mégis, itt van, átölel és fülembe szuszog. – Hát nem hihetetlen? – felé nyúlok, és szemébe logó tincsét füle mögé simítom. – Megtettük! – eszméletlen volt, és ha rá gondolok, egész testem beleremeg. Felesleges volt megkérdeznie, hogy az övé vagyok-e.

Szerinte, minden felém úszó sellőnek odaadom magam? Tudom, hogy mást mond, mint amire gondol. És ez esetben, biztos vagyok benne, hogy tisztában van az erényeimmel. Még ha nem is mondtam neki, cselekedeteimből simán észrevehető volt, hogy ártatlan vagyok. – Vagyis, csak voltam! – Ha nem lenne itt, most ujjongva fetrengenék.

Amit tettem, és amit engedtem, hogy megtegyen velem, számomra elköteleződést jelent. Én döntöttem, őt választom, és senki mást, annak ellenére is, hogy neki ez még nehezére esik. – Rá fog jönni! – rá kell jönnie, hogy mi összetartozunk, és van annyi időm, hogy ezt ki is várjam. Megmondtam neki, hogy nem erőltetek semmit, hagyom, hogy a dolgok maguktól alakuljanak.

– Fent vagy? – morogva kérdezi, és közelebb bújik.

Már ettől a túlvilágon érzem magam.

– Igen, eleget aludtam.

– Az jó – fekteti fejét vállamra és szundikál tovább.

Még egy kicsit, hagyom – hiszen jólesik, hogy engem használ szivacsának –, hogy pihenjen.

Ezt vajon, hogy fogom megmagyarázni Őfelségének? Biztosan akar majd mellém valakit, mert szerinte egy uralkodói vérből származó sellő nem maradhat pártalan. – Nem miattam kellene aggódnia! – Nekem már megvan a sellőm, csak ezt még neki is be kell látnia.

A víz fodrozódása felkelti figyelmemet, és egy világoslila fej emelkedik ki belőle. Megrázza tincseit, a cseppek szanaszét szóródnak, és ránk is jut belőle bőven. Nagyokat pislog, mielőtt megszólalna.

– Rain, atyám keres! – sodródik a barlang szájának partjához. – Oh, helló Phayu.

– Te meg ki vagy? – felül, és átfogva magához húz. – Mit akarsz?

– Ő Sky – súgom neki –, a legkisebb herceg.

– Van olyan sellő, aki nem ismer? – húzza fel szemöldökét, és kiül a partra.

Egy percig se zavartatja magát, hogy alig fed minket valami.

Ami fed is, már zörög a kiszáradástól, szálai összementek, így még ha nem is akarja a sellő, akkor is olyat lát, amit nagyon nem kellene.

– Nekem ehhez korán van – hanyatlik vissza, velem együtt.

– Phayu, nem rángathatsz úgy, mint egy babát – támaszkodok fel.

– Miért? Hiszen az vagy – álmos mosolyától elolvadok.

– Nem akarok beleszólni az édes buborékolásotokba, de... mit... keres... itt...? – mutat rá ujjával.

– Hát, ízé... – most kellene valamit kitalálni.

– Majdnem megette egy ízletes húsra éhező nagyfogú növény, megsérült és hazahoztam – sorolja.

– Nem máshol kellene lenned?

– Én ragaszkodtam hozzá, hogy maradjon –– ragadom meg kezét. – Ugye nem mondod el atyádnak?

– Rain, tudod, hogy sose árulnálak el, de őt...

Tisztában vagyok, hogy Phayu nem a szíve csücske, főleg mióta megszégyenített, de az érzéseimet nem titkoltam soha előtte.