Vár ránk a föld...

10. rész +18

Phayu

Miért kellett ezt tennie?

Ennél még az is jobb lett volna, ha beleegyezik, és aláveti magát Őfelsége akaratának. Olyan sebesen úszok, ahogy csak bírok. Minden erőmet uszonyomba irányítom, és hajtom magam felfelé, nehogy túl késő legyen. Teste ernyedten omlik karomba, és ez miatt az lebeg a szemem előtt, hogy ennyi volt, vége.

Felbukkanok a vízfelszínre, és már fektetem is fejét vállamra. Arcát pofozgatom, de semmi eredménye. Kezemet hasánál összefonom, és elkezdem nyomkodni. – Egy..., kettő..., három..., négy...! – semmi reakció. – Térj már észhez, Poszeidón áldjon meg! – Egyszerűen csak lebegünk a békés hullámokon, a fényes korong világításában.

– Nem hagyhatsz itt, azt nem bocsátom meg neked! – újra kezdem a nyomkodást.

Ha meghalsz, a lelkemen fog száradni, és ezt nem teheted velem.

Miattam történt, ami történt. Azért, mert érzései vannak felém, és én hagytam, hogy meggondolatlanságot kövessen el. Másképpen kellett volna döntenem, és akkor mindez nem történik meg. De abban is biztos vagyok, hogy ha tudomására jut, még nagyobb butaságot csinál. Az igazságérzete már csak ilyen.

– Kis halacskám! – kiáltom kétségbeesetten.

– Ne nyomkodd már annyira, kijön az a kevés is, amit ma ettem! – nyöszörgi.

– Végre magadhoz tértél! – megfordítom és átölelem. – Azt hittem...

– Mit hittél? – köhögi.

Most mondjam azt, hogy azt hittem, elveszítem?

– Majdnem meghaltál!

– Aggódtál értem? – erőtlenük kapaszkodik tarkómba.

– Te talán nem tetted volna?

– De én szeretlek – süti leszemét –, te pedig nem.

– Attól még egy élő sellő vagy! Minden életért kár!

– Csak ennyi? – biggyeszti le ajkát. – Ennyi erővel...

– Rain, a szívbajt hoztad rám! – felemelem fejét és ajkára tapadok.

Nem tudom elmélyíteni, mert abban a pillanatban süllyedni kezd.

Már nem sellő, nem tud úszni... jut el tudatomig. Ember lett, uszony és farok nélkül. Kezét fogva eltolom magamtól és megfordulok. Hátamra veszem, karját átvetem vállamon, hogy rajtam tudjon maradni.

– Ölelj át a lábaddal!

– Csak teher vagyok!

– Azt hiszed, nem tudok veled úszni? – hátranyúlok és megelem fenekét. – Légy jó fiú, és csináld, amit mondtam!

Fészkelődik egy darabig, és mikor derekamon érzem ölelő lábát, elindulok.

Minden irányba elnézek és tanácstalan maradok. – Oké, de merre? – A közelben sehol egy falatnyi szárazföld. Felnézek a sötétségbe, és a holdat nézem. – Telihold! – Szikrázva szórja fényét, ezüstösen csillog a hullámok tetején. – Legyen! – Úgy követem, mintha jelzőfény lenne számunkra.

Megállíthatatlanul úszok előre, már a hosszokat se számolom. Néha nyöszörög, sóhajt, vagy éppen lapockámra hajtja fejét. – Most mi lesz vele? – Egyedül, a nagy szárazföldön, ismeretlen terepen, ahol senkit sem ismer.

– Phayu, nézd! – ütögeti meg vállamat. – Egy cápa!

– Hol? – fordulok a mutatott irányba.