Vár ránk a föld...

30. rész

Phayu

A part közelében magunkra hagytak.

Onnan már csak párat kellett eveznünk és ki is köthettünk. Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt megterhelő az utóbbi két nap, és hálás vagyok, hogy végre szilárd talajt érzek a talpam alatt. Nagyon megszoktam már a szárazföldi létet, és hiányzott is. Nem jobban, mint Rain vagy Rainbow. Náluk senki és semmi nem hiányozhat jobban.

Mielőtt elindulnánk, magamhoz húzom Rain-t, átölelem és nyakába temetem arcomat. Beszívom édes illatát, élvezem, ahogy testünk egymáshoz simul.

– Miért remegsz? – kérdezem.

– Úgy aggódtam érted! – fonja körém karjait. – Azt hittem, többé már nem látlak.

– Most már itt vagyok, nincs mitől félned.

– Mástól se?

– Mostantól nem. Elmúlt a veszély.

Nem ilyen végkifejletre számítottam, de az igaz, hogy ez miatt többé nem fájhat a fejünk.

Előttem van a kép, ahogy a cápa szájában döbbenten, fájdalomtól torzult arccal néz rám. Sose fogom elfelejteni, még ha szeretném is. Egy élet odaveszett, és ez hatással van az emberre, vagy éppen a sellőre.

Nem volt ő rossz, csak a kapzsiság és a hataloméhsége elvette az eszét. Emlékszem, mikor megismertem, csupa mosoly sellőként evickélt a vizekben, mindig viccelődött és a jövőjéről mesélt. Egyáltalán nem olyat képzelt el, ami adatott neki. Teli volt reménnyel, ábránddal, és vágyta a szerelmet, ami nem adatott meg neki.

Csak türelmesnek kellett volna lennie, semmi több. De ő nagyra vágyott, és ha lehet, minél hamarabb akarta. Ez lett a veszte. – Sajnálom! – Nem akartam, hogy így alakuljon, és hogy így múljon el. A szívem mélyén még mindig barátként tekintek rá. Egy olyan barátra, aki eltévedt a sodrásban, és akin nem tudtam segíteni. Megtettem volna, ha egy icipici lehetőséget is adott volna.

Így hogy tehettem volna? Rain-t akarta, foggal-körömmel ragaszkodott hozzá, nem tudta elengedni. Annyira jószívű nem vagyok, hogy átengedjem neki. Hiszen bennem is pislákoltak azok a bizonyos érzések, csak éppen sokáig tartott, amíg felismertem őket.

– Keressük meg Rainbow-t – összefűzi ujjainkat, és egy rozoga viskó felé vesszük útunkat.

A hőség fullasztó, de az égen már gyülekeznek az esőfelhők.

Haza akarok menni, lefürdeni és ágyba bújni szeretteimmel. Karomba húzni őket, hogy fájó lelkemet megvigasztalják. Erre vágyom, semmi másra.

– Sajnálom a barátodat – suttogja. – Tudom, hogy nagy veszteség számodra.

– Az még nagyobb lett volna, ha titeket vesztelek el – felemelem kezünket és megcsókolom az övét.

– Attól még rossz neked.

– Jól ismersz – motyogom.

A viskó ajtajában megjelenik egy magas, nagydarab alak.

Nem kérdés a személye, hiszen már messziről meg lehet ismerni a tartását. Annyi különbséggel, hogy a mindig mosolygos arc most valamiért nagyon szomorúnak tűnik. Kezében tartja a kislányunkat, aki folyamatosan a trikóját markolássza.

– Hát visszaértetek? – adja át a lányomat Rain-nek. – Jöhettetek volna hamarabb is!

Átölel, megveregeti hátamat, és a szorongatásából is jut egy kevés.

– Jöttünk, ahogy tudtunk! – feleli Rain.

– És... Mindenki jól van? Nem esett bajotok? – pillantgat hátunk mögé.