Vár ránk a föld...

23. rész

Hosszú kihagyás után visszatértem. De ez azt is jelenti, hogy elkészültem a kéziratommal. Tapsvihart kérek, meg miegymást! :D :D :D  - csak viccelek -

Ha valaki késztetés érez, hogy kövessen a facebook profilomon, azt bárki megteheti az alábbi linken: https://www.facebook.com/profile.php?id=61556544999383 

Ha nem megy, rám is kereshetsz: Ilonka Anna -írói oldal

Most pedig következzen a régóta várt rész, jó olvasást:

Rain

Az idő telt, Sky pedig nem jelentkezett.

Minden biztatás ellenére feladtam a reményt, hogy bármikor visszatérhet. Ismerem őt annyira, hogyha akarná, már itt lenne a küszöbünkön. Hiánya nemcsak engem érint, hanem Pai-t is. Bármikor szóba kerül, fogja magát és elviharzik.

Azt mondja nem barát az olyan, aki arra se képes, hogy meglátogassa a másikat, mikor annak szüksége lenne rá. Nem tudom eldönteni, hogy ilyenkor rám utal, vagy inkább magára.

– Pai, megnéznéd a partot? –kérem.

– Minden nap lejárok, de semmi nem változik – morogja. – Ugyanolyan kék az ég, habzik a víz és még mit tudom én!

– Tajtéknak hívják – igazítom ki.

– Rain!

– Oké, oké! Akkor habozzon.

– Nem ez a lényeg! – csóválja fejét. – Inkább megyek írni, a szereplőim legalább nem piszkálnak.

Mostanában egyre több időt tölt bezárkózva, a munkájára hivatkozva.

Azt mondja, csak úgy árad az ihlet, nem győzi leírni őket, és lassan összeáll egy kész regény. Szívesen elolvasnám, de a betűkkel még hadilábon állok. Bár nagyon rajta vagyok, hogy minél hamarabb folyékonyan olvassak.

Bezzeg, Phayu-nak megy.

Szívja magába a tudományt, mint szivacs a vizet, csak nehogy olyan könnyen ki is eressze magából. Simán lekörözött, pedig időhátrányban volt. Most pedig időhiányban. Folyamatosan a házunkon dolgozik – nem egyedül persze–, hogy sikerüljön befejeznie a baba érkezésére.

Már csak pár apró simítás van hátra, a bútorokat is beszereztük már. Megbeszéltük, hogy a kikelésig itt maradunk, utána fogunk csak átköltözni. Látszólag izgatottan várja, rá se ismerek, úgy kivirult. Dudorászva ébred, megreggelizik, kapok tőle egy cuppanósat és már el is tűnik az ajtóban.

Sötétedésig a házban van, nekem kell érte mennem, hogy ugyan már méltóztasson hazajönni. Örülök, hogy feltalálja magát és nem vágyódik vissza a mélybe. Rettegtem attól, hogy honvágya lesz, és ebbe megkeseredik.

Szoktam noszogatni, hogy menjen, mártózzon meg egyet, de erre azt mondja, hogy nélkülem nem olyan szórakoztató. – Mi lenne, ha? – Igen, ezt fogom csinálni. Szólok Pai-nak, hogy elmentem, és nézzen rá a gyöngyünkre, nemsokára jövök. Szaladok is a házunkba, ahol Phayu egy kanapén ül, lába dobozok tetején, és olvas.

– Szóval, ennyire dolgozol? – megállok felette és előveszem a legfenyegetőbb nézésemet.

– Igen – még csak fel sem néz.

– Phayu! Figyelj már rám! – lelököm lábát, ami hangosan csattan a kövezeten.

– Igen, édes, kis selymes tengericsikóm?

– Egyből jobb! – kiveszem kezéből a könyvet és az ölébe ülök. – Mi lenne, ha úsznánk egyet?

– Miattam vagy miattad?