Smaragd

Átok

Midorit a tenger morajlása térítette magához. Imádta a víz hangját, a hullámok mintha otthont nyújtottak volna számára. Szeretett eggyé válni a vízzel és tudattalanul csak lebegni benne, ilyenkor mindig otthon érezte magát. Talán azért is vágyódott így oda a teste, mivel javarészt vízből állt. Hasonló a hasonlót vonzza, mondta egyszer neki Kenjaku.

Felnyitotta a szemeit és szétnézett. Mellette Suguru ült törökülésben, tőle szokatlan módon egy piros, fehér mintákkal díszített inget, rövidnadrágot és strandpapucsot viselt. A sok együtt töltött év alatt szinte soha nem látta ilyen viseletben, nem volt rá jellemző. Talán hallucinálta is az egészet.

-Csakhogy felébredtél végre. -zökkentette ki a gondolataiból Midorit. A hangsúly alapján Midori egyből felismerte, hogy még mindig Kenjakuhoz volt szerencséje.

Így már érthető. Kenjaku minden gond nélkül felvenné ezt a szettet.

-Hol vagyunk? -ült fel Midori, fáradtan megdörzsölte a szemeit. Az előbbi csata ellenére nem érzett aggodalmat vagy félelmet, de még fájdalmat sem. Egy nyomasztó, mégis nyugtató érzés kerítette hatalmába, aminek köszönhetően semmilyen valódi érzelme nem volt.

-Ezt neked kellene tudni. Ha engem kérdezel, akkor egy birodalom kiterjesztésre emlékeztet, támadóerő nélkül. Ismerek valakit, akinek nagyon hasonló ehhez. Ettől függetlenül más, számunkra megmagyarázhatatlan jelenség is lehet. -magyarázta a férfi az őt jellemző, okoskodó hangnemben.

-Megöltem magunkat? -kérdezte Midori, még mindig szédülve.

-Ebben a formában már nem létezem. -simított el egy tincset az arcából.- Veled nem tudom mi lett, de mindenesetre elismerésem, nem számítottam erre. -mosolygott.

Midorit zavarta, hogy nem vélt felfedezni dühöt vagy csalódottságot a férfi arckifejezésén.

-Fogalmam sincs, hogy voltam rá képes. -sóhajtott.

-Nem a te erőd volt. Hanem az övé. -hajolt hozzá és mutatott a hasára. - Te csak optimalizáltad és felhasználtad ellenem, én pedig abban hibáztam, hogy alábecsültelek. Sosem gondoltam volna, hogy képes leszel a magzat erejét használni. Sajnálom, hogy nem tudtam megszerezni. - suttogta a fülébe.

Midori megtapintotta a hasát, ami lapos volt és üres.

-Ő is meghalt? -kérdezte.

Kenjaku visszabillentette magát törökülésbe, gúnyos mosoly ült ki az arcára.

-Őt nem érinti a paktum. Az kettőnk között köttetett, a következményeket is nekünk kell viselni. -az ég felé nézett.- Korrigálok, igazából azok csak téged érintenek, én ugyanis nem szegtem meg, amit ígértem.

-És mik lennének azok?

Kenjaku felnevetett.

-Nem tudom. Több, mint ezer éve élek, de még soha senkit nem láttam megszegni egy paktumot sem. Persze léteznek legendák. Még nekem sem volt hozzá merszem, hogy ilyen módon, direkt szegjek meg bármilyen paktumot, így magam is kíváncsi vagyok a fejleményekre. -széles mosolyra húzta a száját.

-Miért nem ölsz meg? Keresztbehúztam a terveidet. -nézett rá Midori kérdőn, Kenjakuban azonban még mindig nem volt felfedezhető egy csepp harag sem. Szórakozottnak tűnt inkább.

-Ez szerintem nem a valóság. Nincs értelme megölnöm téged. Különben is, a terveim jó eséllyel maguktól is célt érnek. Az akaratom továbbmanifesztálódik, akkor is, ha én nem vagyok már.

-A gyermekben fog továbböröklődni?

-Ki tudja? -állt fel Kenjaku, odalépett és felsegítette Midorit. - Az élet tele van meglepetésekkel, váratlan fordulatokkal, fejlődéssel, de annál is több káosszal. Még én sem tudhatom biztosra, hogy hogyan evolválódik az, ami nem történt még meg.