Smaragd

Apa

Suguru becsapta maga mögött az ajtót majd nekidőlt. Hosszan kifújta a levegőt, aztán mély lélegzetet vett. Érezte, ahogy a friss oxigén lassan átjárja a tüdejét és elhalványítja az előbbi tárgyalás okozta idegességét.

Sikerült. Igaz, burkolt és nem burkolt fenyegetések árán, de egyezségre jutott a fejesekkel. Ő elérte, hogy Midorit továbbra is kezeljék, ők pedig visszakapták Satorut, a drágalátos biofegyverüket. Mindig is dühítette, hogy ennyire tárgyiasítva kezelték, azonban Satoru sosem vett erről tudomást a fiatal éveik alatt, vagy legalábbis nem mutatta jelét.

Szétnézett a helységben; a kopott, szebb napokat is látott zöld tábla és a viseletes, por borította fa bútorok kísértetiesen ismerősnek tűntek neki. Ekkor döbbent rá, hogy a régi osztálytermükbe sikerült benyitnia.

Ezernyi emlék villant fel az agyában, ahogy körbejárta a termet, kellemesek és kevésbé pozitívak. Haibara, Nanami, Shoko és persze Gojo... Vajon, ha majomként születtek volna a földre békésebben alakult volna az életük? Mivel a biológiai családja az volt, így, ahogy felnőtt látta a rokonaik, ismerőseik gondtalan, átlagos kis életét. Nem volt ahhoz fogható, amilyen áldozatokat a jujutsu sámánoknak kellett meghozniuk már egész fiatal kortól kezdődően. Talán, ha az új terve sikerülne...

Az ajtó hangos dörrenéssel csapódott ki, ami hamar kizökkentette Sugurut a gondolataiból. Satoru lépett be. Becsukta maga mögött az ajtót, majd megtorpant.

Suguru szigorú tekintettel nézett rá. Satoru odalépett, szemei elkeskenyedtek, szemöldökét egyre közelebb vonta egymáshoz, már már dühös arckifejezést kölcsönözve neki.

Ahogy Satoru Suguruhoz ért azonban átkarolta a nyakát és mindkettejükből kitört a nevetés. Olyan, ami a középiskolás éveiket idézte fel Suguruban, olyan, amit már tíz éve nem tapasztalt és habár nem szerette volna beismerni, hiányzott neki.

-Teljesen bevették! -törölt el egy könnyet a szeme sarkából Satoru. -Milyen kár, hogy nem láthattam a fejüket tárgyalás közben!

-Nem vesztettél vele semmit. -söpörte arrébb egy hajtincsét Suguru. - Szívesebben cseréltem volna veled.

-Hát igen. Még mindig ugyanolyan vaskalaposak, mint régen. -vakarta meg a tarkóját Satoru. Kihúzta az egyik széket és helyet foglalt rajta, előkelően keresztbe téve a láibait. -Üdv újra a jujutsu társadalomban!

-Remélem azért nem árultad el nekik, még indirekt módon sem! -komolyodott el Suguru és habár nem akarta érzékeltetni Satoruval, hogy mennyire stresszes, abból ahogy a fejét lehajtotta, régi barátja egyből hangnemet váltott.

-Hé, hova gondolsz? Elárultalak valaha is?-forgatta meg a szemeit.

Satorunak feltűnt az egyre csak gyülemlő gondterheltség Suguru arckifejezésén.

-Mit kértek végül a kriptaszökevények? -dőlt előrébb a székében.

-Semmi váratlant, csak amire számítottunk. Szabadon kellett engedjelek és nem ölhetek több majmot. -fonta keresztbe a karját Suguru.

Satoru elcsendesedett egy pillanatra.

-Látom, hogy nyomaszt valami. -vacillált rajta, hogy felhozza-e, végül mégis kimondta. -Tudod, Suguru, már nem vagyunk tinik. Nem kell magadban tartanod és a nyári hőségre vagy a téli hidegre fognod, ha bánt valami.

Suguru felnézett rá. Jól esett neki, amit hallott. De nem ment vele semmire. A tényeken nem váltottatott.
-Azóta már tíz év telt el. Más emberek lettünk. Már nem az a személy vagyok és szerintem te sem.

-Hmm, valóban. De ez jó, nem? Én örülök, hogy változunk, ez a szép az emberi lélekben.  -húzta ki magát, újra mosolyogva.

-Túszként kezelik Midorit. -sóhajtott Suguru.- Megszegett egy paktumot, amit Kenjakuval kötött, ezért nem átlagos kómában van. Azt sem tudjuk, hogy valaha magához tér-e. Van egy ötletem a megoldásra, de ez teljesen elméleti. Ha azt akarom, hogy addig Shoko kezelje, együtt kell működnöm. Ha hibázok...