Smaragd

Fejlődés

Levendulás mochi. Ez volt Midori kedvence. Suguru két dobozzal is vett belőle. Az utóbbi időben rettenetesen elhanyagolta őt. Az állandó átokűzés és a gyász kiszipolyozták minden lelkierejét. Erőn felül teljesített, mégsem motiválta semmi. Mégis miért motiválta volna? Volt értelme Haibara halálának? Vagy bárki másénak? Ezeket a kérdéseket tette fel magának nap mint nap, de válaszul csak a társai holttestét látta maga előtt egy kupacban a változatlan világban. Átkok mindig voltak és folyamatosan termelődtek. Egy végeláthatatlan harc, ami predesztinálta a jujutsu sámánok szomorú és elkerülhetetlen sorsát. Mindig is tudta, hogy a háború, amit folytattak megnyerhetetlen, de az utóbbi évben egyre inkább igazságtalanságnak is érezte. A rendszer rabszolgái voltak. Azé a rendszeré, amely nem ismerte el, őrültnek bélyegezte, és túlzó szankciókkal illette őket. Erősebbek voltak és mégis ők szolgáltak... A belső hangja egyre ritkábban tiltakozott ellenérvekkel.

A nejlonzacskó csörrenése kizökkentette Sugurut a negatív gondolataiból, amit nem bánt. A bocsánatkérésen kellett volna gondolkozzon, amiben nem volt igazán tehetséges. Hetek óta alig szólt Midorihoz, szinte úgy éltek egymás mellett, mint két idegen. Suguru hajlamos volt arra, hogy elizolálja magát a szeretteitől, de ilyen szintre még soha nem jutott. Satoruval hetek óta nem beszélt, Shokot Haibara temetése óta nem látta, Nanamival néha futólag váltott két szót. "Össze kell szednem magam", gondolta ahogy az emeletes házhoz ért, amiben a lakása volt. Nyávogást hallott. Körbenézett, a szemeteskonténer mellett a macskájuk ült. Felismerte Sugurut és boldogan a lábához dörgölőzött.

-Hát te mit keresel itt? - Suguru felemelte a macskát és a lakás ajtajához sietett, ami zárva volt. Elfordította a zárban a kulcsot és belépett. A lakás sötét volt, más jelenlétét nem lehetett érzékelni. Suguru felkapcsolta a villanyt, elengedte a macskát és körbejárta a lakást. Midori ruhái és személyes tárgyai eltűntek a lánnyal együtt. Az ágyon egy boríték várta. Tudta, hogy mit jelent, mégis sóhajtott egyet és az ágy szélére ült, maga mellé helyezve az édességet. Felbontotta a levelet.

Ha ezt olvasod én már messze járok. Hálás vagyok, hogy megmentettél, befogadtál és gondomat viselted. Hálás vagyok, hogy ismerhettelek, hogy beléd szerettem és te viszont szerettél. Viszont nem tudok elmenni amellett, hogy az utóbbi hónapokban teher és stressz voltam számodra. Nem tudom elfogadni, hogy cserben hagyott az erőm, amikor a leginkább kellett volna teljesítenem. Nem tudok úgy a szemedbe nézni, ahogy előtte és látom, hogy te sem nézel már úgy rám. Úgy döntöttem, hogy a legjobb, ha mindketten külön tesszük rendbe az életünket. Nem leszek tovább teher a válladon. Kérlek, bocsáss meg Suguru, de ne keress, ne gyere utánam. Amikor jobban leszek, visszatérek hozzád. Vigyázz magadra és a többiekre.
Midori

Suguru eldőlt az ágyon és a plafont nézte kimeredt szemekkel. Sokáig vacillált, hogy Midori után induljon vagy sem. Végül tiszteletben tartva a kérését, nem ment a keresésére. Felnyitotta a telefonját és egy ismerős számot tárcsázott.

*****

-Mire számítottál? Az is csoda, hogy nem lépett le hamarabb. -Shoko unottan kortyolt a kávéjába, majd Sugurura nézett. - Nem miattad, hanem mert így nőtt fel. Aki egész életében fut, az általában a megszokásaihoz tér vissza.

Suguru biccentett. Shoko nem volt túl jó abban, hogy jobb kedvre derítse, ezt általában Satoru tette meg, de ő mint ahogy az utóbbi hónapokban mindig, most is elfoglalt volt.

-Adj egy cigit. -nyúlt Suguru a lány táskája felé, aki nevetve kapta elő a dobozt.

-Ha így folytatod, a végén úgy rászoksz, mint én. -elcsendesedett egy pillanatra.- Azért remélem jól van. Egészen megkedveltem.