Smaragd

Legjobb barát

Sugurut kellemesen hűsítő folyadék ölelte körül. Az ujjai között sikló nedű annak fizikai természete ellenére sem hátráltatta mozgásában. Éppen ellenkezőleg, engedelmeskedett neki.

Saját birodalmának kiterjesztésén munkálkodott, bár öntudatlanul tette ezt. Az őt körülvevő folyadék mindent és mindenkit az általa bezárt terület szélére sodort, ahol a benne tárolt átkok vártak arra, hogy halálos csapást mérjenek a foglyul ejtett áldozatra.

Miért vagyok itt?

Nem akadt ellenség a területen. Egyedül volt, ő és az átkai, amiket szívből gyűlölt. Büszke volt ugyan a képességeire, amelyek különleges osztályúvá tették őt, de undorodott attól, hogy mindezt azoknak a lényeknek a felhasználásával érte el, amelyektől elvileg meg kellett volna szabadítania a világot.

Behunyta a szemét, az átokenergiájára koncentrált; ellenség híján ideje volt bezárnia a birodalmat, de az nem engedelmeskedett a parancsának.

Feszülten nézett körbe, majd jobb híján úgy döntött, bejárja a területet bármilyen szokatlan jelenség után kutatva. A tér északi pontján egy test körvonalai rajzolódtak ki.

Midori?

Suguru egy szempillantás alatt az élettelenül lebegő kedveséhez sietett. Ahogy megérintette, a körülötte lévő tér megváltozott.

Egy emlékben találta magát. Ugyanabban a pózban tartotta a lányt, érezte teste minden rezdülését, mégsem volt képes irányítani önmagát, kívülről szemlélte magát. Ugyanazt az érzést élte át, mint amikor Kenjaku uralma alatt élt, sőt, egyenesen biztos volt a jelenlétében.

Teste elmosolyodott, majd homlokon csókolta Midorit.

Takarodj! Takarodj belőlem!

———

Suguru izzadtan riadt fel. Az imént látott álom képei egyre halványodtak, már csak foszlányokat tudott volna felidézni belőlük.

Mióta visszanyerte a testét, éjszakánként rémképek gyötörték, amelyek reggelre szinte teljesen szertefoszlottak. Ez annyira bosszantotta, hogy a lehető legkevesebb időt töltötte alvással. Soha nem volt a kedvenc időtöltése, de az utóbbi hónapok eseményei végérvényesen megpecsételték a pihenéshez fűződő viszonyát. Amíg Kenjaku a fejében lakozott, éppúgy átélte a történéseket, mint amikor álmodott. Gyűlölte, hogy még ez a természetes szükséglet is arra a szörnyetegre emlékeztette.

Elnyújtózott az ágyon, majd felült és maga elé merengett, újra és újra felidézve azokat a képeket, amelyeket még nem mosott el az ébrenlét. Arcára fintor ült ki, majd egy sóhaj kíséretében hirtelen felállt.

A reggeli rutinja évek óta változatlan volt. Lezuhanyzott, fogat mosott, majd egy kávé és cigaretta társaságában kiült a szabad ég alá.

A tokiói lakás erkélye, ahol tartózkodott, távolról sem volt olyan, mint az a gyönyörű japánkert, amit Midorival együtt gondoztak a közös udvarukban. Már egy hét is eltelt mióta visszanyerte teste felett az uralmat, mégsem tudta rászánni magát, hogy ellátogasson oda. A tíz ott eltöltött év idilli emlékeit az elmúlt tíz hónap eseményei mocskolták be.

Ehelyett Suguru inkább egy másik cím meglátogatását fontolgatta. Feloldotta a telefonját és hívást indított.

– Szia Geto-sama! – vette fel egy csilingelő női hang.

– Manami... – szólt a készülékbe Suguru. – Jó reggelt! – emelte még inkább, kissé erőltetetten vidámra a hangszínét.

– Tudom, hogy mivel kapcsolatban hívsz, de sajnos még mindig nincs új hír. Larue azóta sem került elő. Attól tartok, hogy... – harapta el a mondat végét.