Nightboy - Éjfiú

1.

Theo Greven majdnem megfordult és hazament, amikor meglátta a rózsaszín neonfeliratot. The Brickwall, hirdette a tábla, jó helyen jár, de ne már, pirosat meg rózsaszínt a vetkőzős helyek szoktak használni, a Brickwallnak pedig mezei melegbárnak kellett volna lennie. A pincehelyiség ajtaját underground bandák posztereivel matricázták tele, Theo nem látott be. A mocskos lépcsősor sem volt épp bizalomgerjesztő, pont ugyanúgy nézett ki, mint másfél évvel ezelőtt, amikor bezárt itt az előző bár.

Körülnézett – a tömött, belvárosi utcán hemzsegtek a fiatalok, nagyobb csoport tömörült az út másik oldalán lévő, valóban piroslámpás helyiség kirakata előtt, néhány lány nevetgélt az utca ezen oldalán, a keskeny úton két motoros száguldott el. Az éjszakában neonfények és villogó vakuk adták az egyetlen fényt, az utcai lámpák nagy része betört, a turistás éttermek lámpasorai pedig háztömbökkel arrébb voltak. London nem túl szép arcát mutatta errefelé, sötét ablakok, graffitis, szürke házfalak – de élt a környék, tagadhatatlanul népszerű volt, tele olyan fiatalokkal, akik kalandot kerestek, és olyanokkal, mint Theo – akik csak élvezték abba a hitbe ringatni magukat, hogy így tesznek, hogy aztán másnap reggel visszatérjenek a szürke, kiszámítható, biztonságos életükbe.

Kinyílt a Brickwall ajtaja – három, Theo korabeli srác lépett ki rajta, az arcuk kipirult, és amikor egyikük észrevette Theót, rámosolygott, pici, manós mosollyal, olyan magabiztosan, hogy Theo zavarba jött, és a szíve már tudta, már várta ezt az estét.

– Ne aggódj, tök normális hely – intett a hüvelykujjával a fiú a Brickwallra. – Szarul néz ki innen, de belül sokkal jobb.

Theo meg akarta köszönni, de a három srác továbbállt, alakjuk beleveszett a többi árnyék közé. Theo visszafordult a bár felé – rózsaszín felirat ide vagy oda, valahol el kell töltenie az estéjét – és lement a lépcsőn, a lába lesodort egy üveget, ami az ajtónak csörrent, de már a lépcsősor alján meghallotta, megérezte a bent dübörgő zenét, ami elnyomta a hangot, elnyomott minden hangot, és amikor Theo benyitott az ajtón, olyan volt, mint egy orgazmus, egyszerre rázuhant a zene, a szívét, a dobhártyáját a zsigerei közé lökte, a bőre bizseregni kezdett, a lába kőnehézzé vált, és elvakult, amíg a szeme hozzászokott a sötéthez meg a ledekhez és a színes reflektorokhoz. Amíg Theo keze lecsúszott a kilincsről, és amíg megtette az első lépést, kiélvezte az első másodperceket, amik mindig, mindig a legjobbak.

A Brickwall valóban civilizáltabb volt, mint azt odafent gondolta volna. Theo jól ismerte az elrendezést – a Brickwall elődjében, ahová szinte hetente járt, ugyanígy az ajtóval szemben állt a bárpult, és a csupán egy láb magas kis színpad a jobbkezénél. Hangszeres banda játszott, bizonyára az ő poszterük is az ajtót díszítette, vonagló testek kísérték a zenét.

Theo kikerülte a táncolókat. A Brickwall nem volt nagy, és sok volt az árnyékos sarok, ahol párocskák bújtak meg, diszkréten és kevésbé diszkréten élvezve egymás társaságát. Fekete préseltfa asztalok és bárszékek, pont elég távol helyezve egymástól, hogy személyes beszélgetések folyjanak, titkok és csókok cseréljenek gazdát.

A bárpult aljában ezüst fénycsík világított. Mennyivel jobb, mint a szaros rózsaszín, ami ledfényként pislogott a fal alján, és a bár nevét formázta a színpad mögötti csupasz téglafalon. Theo kihúzta az egyik széket, egy mozdulattal felült.

– Van valami különlegesetek? – hajolt előre, épp eléggé ahhoz, hogy a pultossrác kipiruljon. Theo egy mosollyal is megtoldotta volna, ha jó napja van. De eléggé elege volt a világból ahhoz, hogy ne akarjon mást, mint berúgni és talán elvonulni valakivel. De a legjobb talán az lesz, ha megvárja, mire Clo végez a kurva pénteki dupla műszakjával és inkább vele fújja ki a feszültséget.