Nightboy - Éjfiú

11.

– Theo, nem viszel egy kis levest magaddal?

Theo nemet akart mondani, aztán Clóra gondolt, úgyhogy visszakiabálta, hogy de, és ha van még, pitét is. Laurie-t képtelenség volt kirángatni a szobájából, még nem fejezte be a sminkelést, pedig csak a vasútállomásig megyünk, gyere már! Theo utoljára benézett a szobájába, lesietett a lépcsőn, lent átvette anyától a nehéz műanyagdobozokat, amikben az ebédmaradék volt.

– Kész vagy? – Laurie halk lépteit hallotta meg a lépcsőről. A testvére a nyakláncát igazgatta, hosszú volt, a medál a mellkasa közepén lógott. A munkája miatt hétköznap nemigen viselhetett ékszert, de most mintha Theo tiszteletére egészen kicsípte volna magát – halványrózsaszín pólót viselt, szürke farmert és kardigánt, ami a combja közepéig ért, köves karkötőt és keskeny gyűrűket mindkét kezén. A haját a szokott módon fogta össze, csatot tett bele.

– Tudom, hogy csak a vasútállomásra megyünk, de na, ki tudja, mikor lát utoljára a bátyám élőben. – Vigyorogva belebokszolt Theo vállába – a jó hír, hogy Laurie mozdulataiban végre volt erő, a rossz, hogy ezt kishíján Theo kulcscsontja bánta. A fiú a meglepettségtől feljajdulva majdnem hasra esett anyában, aki mögötte a cipőjét kötötte.

– Ne most verekedjetek!

Mire végre kijutottak a házból, délutáni nap tűzött a szemükbe, bár nem olyan alacsonyról, mint amikor Theo legutóbb itt járt. Sietve rótták az utcákat, Theo vállát lehúzta a hátizsák, de vidám volt. Laurie útközben viccelődött, és néha anya is, amiken Theo meg Laurie szívesen nevettek. Szórakozottabb, nyíltabb, nemtörődömebb nevetés volt, mint amit Theo Londonban talán valaha hallatott, de annyira nem is bánta. Szerette, amikor Nath-el valahogy hasonlóan, de mégis zártabban, sötétebben, csendesebben, sejtetőbben nevetett, szerette, amikor Clo hosszas próbálkozás után végre mosolyra bírta, nem is a vicceivel, hanem leginkább azzal, hogy maga is elröhögte magát. Clo családját ismerte, leginkább hallomásból, velük Clo nemigen nevetett így, de Nath vajon, aki jóban van a szüleivel? És mikor mosolygott rá utoljára a nővérére?

A vonat már bent állt, de volt még idejük elbúcsúzni. Theónak nem volt kedve Nath-re gondolni, mert amikor legközelebb ide jön, Nath már nem lesz az életében, anya és Laurie viszont igen. A kettő nem fér össze, Nath-nek nem ilyen az élete, amiért Theo hirtelen roppant hálásnak érezte magát. Neki nem volt Mayája és Jesse-je, de Nath-nek sem volt Laurie-ja, Southcoast-ja, sóillata az ablakban.

Az állomásra értek. A vonatnak hamarosan meg kellett érkeznie, addig Theo letette a hátizsákját a peronon Laurie mellé.

– Theo! – Anya megfogta a kezét, a tenyere meleg volt. Magához ölelte, Theo lehajolt hozzá, belélegezte anya sampon- és kertillatát. – Theo, drágám. – Anya levitte a szó végén a hangsúlyt, határozottá színezve, amit mondani fog. – Van elég pénzed. Az sem gond, ha egy időre nem küldesz haza, tudjuk egy darabig fizetni Laurie terápiáját. De kérlek, jelentkezz az egyetemre a következő évre. Mikor kell, nyáron? Már nincs messze.

– Anya...

– Nagyon sokat dolgoztál ezért, és szerintem épp itt az ideje élvezned a gyümölcsét. – Anya elengedte Theót és a két kezébe fogta az arcát. Barna szemében szeretet csillogott, de határozottság is. És értetlenség, miért nem tetted meg idáig? Kérlek, ne kérdezz ilyet. Hadd szálljak fel a vonatra, hadd menjek el innen messzire, hadd üljek és nézzem a számok lassú növekedését a számlámon, hadd ne kelljen ígéretet tennem erről. Erről nem lehet. – Felesleges várnod még egy évet. Elvégzed az egyetemet, végre olyan munkád lehet, amit szeretsz és amit jól fizetnek. Elkezdheted egy felnőtt ember életét.