Nightboy - Éjfiú

10.

Theóék szerény méretű, kávészínű háza utcasarkon állt, a házszám fényes fekete, a zsebkendőnyi kert rendezett. Theo lába enyhén remegett, amikor az ajtóhoz ért, csengetett, odabent lábdobogás és egy kiáltás, kulcszörgés, ölelés, szőke tincsek. Theo visszaölelte a testvérét, Laurie a vállába nevetett és megveregette a hátát.

Laurie-nak cukorkabolt-illata volt, tömény és kakaós, mert mindig illatosított tusfürdőket használt. Theo mélyen belélegezte, a felsője pamutja Theo száját dörzsölte, Laurie vézna testének csontjai itt-ott nyomták a karját. Aztán elengedték egymást, Theo újra levegőhöz jutott, Laurie ránevetett, jó, hogy itt vagy, gyere be. Beléptek, ebédillat, halragu, szombat délelőtti edénycsörgés, mintha a tengerpartról vagy a belvárosból érnének haza tíz évvel ezelőtt. Anya kilépett a konyhából, megtörölte a kezét, megölelte, alacsonyabb volt Theónál, de a fiú mégis összement mellette.

– Lassan elkészülök az ebéddel, addig pakolj le drágám, új ágyneműt húztam fel neked.

Theo felvitte a hátizsákját a szobájába, ahonnan régen azt hitte, sosem fog kiszabadulni, beleszagolt a levegőbe, végigfuttatta az ujjait a könyveken a polcokon, az asztallapján, aztán úgy döntött, nincs túl sok kedve a nosztalgiához.

Laurie megterített, a konyha, a nappali és az étkező ugyanabban a szűkös helyiségben kapott helyet. Theo segített a testvérének és közben teljesen összevissza beszélgettek.

Ebédeltek. Anya kérdezgette, de Theo szívesebben figyelte őket, mert amikor videóhívásban beszéltek, nem érhetett egymáshoz véletlenül a kezük, nem láthatta anyát, amikor felállt, hogy hozzon még innivalót. Még a tányérok is máshogy csörrentek itthon, a mellette ülő Laurie cukorkaillata keveredett a haléval, Theo a lábujjaival az asztal lábát ütögette, mint szokta.

Anya mesélt a fodrászatról, aztán Laurie elmondta, hogy praktikusabb lenne, ha levágatná a haját, de szereti hosszún hagyni, és Theo és anya egyetértett abban, hogy jobban is áll neki. Desszert is volt, répatorta, aztán Laurie meg ő úgy döntöttek, elmennek sétálni.

A friss levegő elűzte Theo pilledtségét. A tengerpart felé indultak, a kikötőbe, de nem vették túl szigorúan az utat. Egy ideig csak csavarogtak a házak között, Laurie a pulcsija zsebébe dugta a kezét, Theo rövidujjúban volt.

– És... Mi van veled, ami nem olyan, hogy ebéd közben, anya előtt akarod felhozni? – sandított rá Laurie mosolyogva.

– Szívesen mesélnék valami izgit, de... – Theo vállat vont. Furcsa volt, hogy Nath ennyit jelentett – egy vállvonást. De nem akarta, hogy Laurie reménykedni kezdjen.

– Hát, kár. Mindkettőnknek olyan eseménytelen élete van! – nevetett Laurie. – Én élvezem, neked meg gondolom nehéz sok új élményt szerezni a postán. Sokkal izgalmasabb lesz majd az egyetemen! Tananyag, tanárok, évfolyamtársak, legalább lesz miről mesélned! Én meg jól kifaggathatlak.

Theo nyelvéről elfogytak a szavak. Válaszolnia kellett volna, legalább nevetnie, de az egyetem említésére a gyomra összeszorult és mélyen a testébe süllyedt. Laurie jobban akarja, hogy egyetemre menjen, mint bárki. Izgatottabban beszél róla, kedvesebben mindenki másnál, Theo sejtette, mi könnyíti meg így a szavait, ismerte a bűntudatot, ami minta befelé húzná a bőrét a csontjai felé és nem engedi, hogy a nehezebbek kiszökjenek az ajkai közt.

– Theo?

– Hm? Semmi. Bocs. Menjünk erre! – indítványozta Theo és befordult a Freedom Square-ről kifutó nagyobb útról egy félreesőbb utcára. Dús zöld fák árnyékolták az útjukat, Laurie szalmaszőke haját és sápadt arcát behálózták a leveleken átütő fényfoltok.