Nightboy - Éjfiú

9.

Theo ugyanott üldögélt, ahol a legutóbb, kissé kevésbé feldobottan. Akezében az innivalója, azt mondta, csak akkor iszik újra, ha Nath visszajött avécéről, de a sörből mégis úgy fogytak a kortyok, mint a percek. Theo nagyonremélte, hogy senki nem hiszi azt, hogy egyedül van, netán, hogy arra vár, hogyvalaki odaüljön mellé, mert ő nem csupán valaki társaságában volt itt, hanem azénekes srácéban, aki megbízott benne annyira, hogy a felügyeletére hagyta azitalát, amikor kiszaladt. Szóval Theo nemhogy várna, nagyon is elfoglalt volt,azzal, hogy megpróbált nem Nath-re gondolni, mert izgalmasabb lesz, amikor afiú visszajön és Theo már alig várta, hogy megpillantsa őt közeledni, de hafolyton odapislog, csak megunja.

Ilyen gondolatokkal szórakoztatta magát. Húsz perce, ha találkoztak, előtteNath-ék szokás szerint felléptek. Theo kapott egy-egy sötét pillantást Mayátólés Jesse-től – valahogy Archer volt az egyetlen, aki leszarta, és ezt Theofelettébb értékelte –, ők talán már haza is mentek. De Nath vele maradt,meghívta őt egy sörre – másra akarta, de Theónak nem volt kedve koktélozni –,és csillogó szemmel beszélgetett vele hülyeségekről.

Theo elbambult, arra eszmélt, amikor Nath kihúzta a széket mellett és felült, ivott egy kortyot és rámosolygott.

– Amúgy – kezdte Theo, mint aki csak abbahagyta a beszédet egy levegővételre, mintha Nath itt ült volna mellette az előbb és csak folytatna egy soha el nem kezdett mondatot –, akartam mondani, hogy holnap nem jövök. Hazamegyek a hétvégére.

– Okés! – felelte Nath, aztán nevetett. – Bár én is haza tudnék ugrani így! Ahelyett, hogy egy teljes napot átrepülőzök és KitKatot eszem és végignézem az összes Mission Impossible-t.

Theo elmosolyodott. – Nekem két és fél óra vonattal. Kellett neked külföldre menni egyetemre.

– Tudom, Arch' is ezt mondta. Szeretem a szüleimet, de nem bánom, hogy egy óceánnal arrébb vagyok tőlük – mosolygott Nath. A beszélgetés sekélyebb vizekre ért, félő volt, hogy megfeneklik a csónak, Theo azon tűnődött, mit vethetne fel, pedig tudta, hogy Nath-el sosem kell, nem is lehet beszélgetést generálni, és hogy úgyis jön majd valami. Ahogy sejtette, Nath előrébb hajolt, kitűrte barna haját a szeméből és megszólalt, de nem nézett a szemébe.

– Amúgy mivel holnap nem találkozunk... Ha gondolod, elmehetünk valahová. Ki a Brickwallból. Kezdem kicsit unni a zenét meg a sósmogyit.

– Most?

– Mikor máskor?

Otthagyták a poharaikat az asztalon.

Nath azt mondta, tud egy helyet, Theo vele ment. Arra az irányba indultak, miután kiléptek a bárból, felléptek a rövid lépcsősoron és kikerülték a befelé igyekvő párocskát, amerre szerdán Nath ment el. Theo nem tudta pontosan, merre tartanak, csak követte Nath-et. A fiú szeme más fényt kapott most, hogy rózsaszín és fehér helyett narancssárga és ezüst csillant meg benne, és a mosolyának árnyéka is másmilyen volt. Theo felzárkózott mellé, hiába volt ő a magasabb, Nath sietett, mint mindig, ezért gyorsabb volt, a folyton meleg bőrét lehűtötte a hűvös este, és most talán Theo volt az, aki melegítette őt. Jó érzés volt erre gondolni, bújj ide, a pulóverembe, hadd érezzem a libabőrt a karodon, hadd melengesselek, a kezemmel, a lélegzetemmel.

– Nem fázol? Nincs pulcsid?

– Jól vagyok – legyintett Nath, alig lehetett hallani, amit mondott, hadart, nem szerette, ha ilyesmit kérdeztek. Nem nyilvánvaló? Theo szinte mulatott a fiú türelmetlenségén a legapróbb dolgokat illetően.

Kiértek a házak szűk öleléséből, átvágtak egy kivilágított téren, ahol még mindig lézengett egy pár turista és helyi fiatal. Távolodtak attól a környéktől, ahol Theo még eligazodott. Oldalba bökte Nath-et, jólesett a bensőséges, egyszerű mozdulat és a fiú pillantása.