Nightboy - Éjfiú

12.

Péntek. Theónak még a fülében csengett a szerdai beszélgetésük, a búcsú egy mocskos kapualjban egy zebra előtt. Elköszöntek, aztán Nath átszaladt a zebrán, felpattant a villamosra a megállóban, barna copfja elveszett a legkorábban munkába induló emberek között, de Theo úgy vélte, mégis látja a villamos ablakában tükröződni hosszúkás arcát, szépen metszett ajkait.

A búcsú, kézszorítás, félvállas ölelés, amikor Nath a nyakába bújt, mintha a Brickwallban állnának és táncolnának, a nyakába bújt, Theo nem kapott levegőt a fiú ajkainak közelségétől.

– Pénteken találkozunk a Brickwallban, igaz?

Igaz, de Nath nem is kérdésként tette fel, mintha Theónak lenne bármi választási lehetősége.

– Az életemért ki nem hagynám – felelte Theo önkéntelenül elvigyorodva. Sör a kezében vagy valami más, üldögél, várja Nath-ék fellépésének a végét, igyekszik elveszni az éjszakában, késleltetni a hajnalt. De ahogy Theo fél kézzel magához ölelte a fiút, a keze a derekát érintette, Nath az álla alatt – mégis hogy történhetne ezek után is minden úgy, mint eddig? Nath szeszélyes, de nem törné meg a tökéletes ritmust azzal, hogy egy ölelés után lépjen vissza két lépést, hogy aztán újra előretáncoljon. Ha találkoznak, de Nath úgy viselkedne, mintha nem lett volna a pizza, a hold, ez az ölelés, akkor eltépte volna az egészet és minden, ami köztük történt, értelmetlenné vált volna.

De mindezzel Nath is tisztában volt, Theo biztos volt benne. Úgyhogy szívesen felelte ezt, szívesen esküdött meg. Tudta, hogy ő maga ott lesz, mert ez nem olyasvalami, amit el lehet halasztani, félbe lehet szakítani, ennek éppen itt van az ideje, és ezzel még a rohadt Párkák sem vitatkozhatnak, hogy valami prózai okból kifolyólag Theo ne tartsa be az ígéretet. Találkozni fognak.

– Akkor pénteken. – Nath mondta, de nem mozdult, ugyanarra gondolhattak. Akkor pénteken. Theo talán már akkor tudhatta, hogy ez lesz a legutolsó közös péntek estéjük, legalábbis amikor sok, sok idő elteltével erre a búcsúra gondolt, a zebránál, a villamos előtt, akkor úgy érezte, hogy tudta, tudnia kellett, talán ezért érezte furcsának az egészet, a gombócot a torkában, talán ezért nem engedte el Nath-et még egy ölelés erejéig. Akkor pénteken.

Theo kivette a csütörtököt, beteget jelentett, nem aludt, talán meg is fázott. Nem akarta tudni, mit morognak mögötte a kollégái, hogy megint éjszakázott, hogy mit gondolnak róla, mert menjenek a francba.

Másnap Theo munka közben Nath-re gondolt, vagyis arra, amiről szerdán beszélgettek, hogy Nath pedig őrá. Vajon most is Theo jár a fejében? – Kicsi rá az esély, és amúgy sem derül ki sose, de azért jólesett erre gondolni. Köszi, hogy tartasz. Hogy tartottál. Amikor megölelték egymást, ott inkább Nath tartotta Theót, de ő talán máshogy érezte, talán valójában végig egymást tartották, mint két szikla a mezőn, Stonehenge, akik az idők kezdete óta ott állnak, egymásra utalva, és sosem hagynák el a másikat, mert akkor ők is a földre zuhannának. Ő meg Nath, olyanok lehetnek, mint ezek a sziklák, csak éppen nem fognak itt maradni örökre, illékony hegyek lesznek belőlük, tartós álom, végtelen éjszaka, ameddig csak fel nem kel a nap.

Délután amíg várta, hogy múljon a nap, jöjjön el végre az este, hadd induljon el, kicsit rendet rakott, elmosogatott. Jól esett a monoton munka a kezének és az agyának a csönd, ahogy a Nap fénye halványult odakint, de még nem ment le, még világos lesz, amikor elindul, mert lassan itt a nyár. Theo gyerekkorában annyira várta már a nyarat, de amióta leérettségizett, rá kellett döbbennie, hogy ugyanolyan szaka az évnek, mint a többi, csak meleg van és idegtépően hosszúnak tűnik. Mint a délután, miért nem maradt bent túlórázni, pótolta volna a tegnapot.