Nightboy - Éjfiú

7.

– Nem engedem, hogy megint betedd a lábad abba a bárba.

Theo hunyorogva nézett ki az ujjai közül, a késő délutáni fény magas alakot keretezett fölötte. Theo kinyögött valami olyasmit, hogy „huh". Mintha a testével együtt a gondolatai is mélyen süppedtek volna az ágyba.

Clo közelebb hajolt hozzá, olyan közel, mint amikor együtt vannak, csak hogy felbosszantsa. Theo odanyúlt és eltolta magától, aztán ugyanazzal a lendülettel fogta magát és felült, kiropogtatta sajgó tagjait.

– Mi a faszról beszélsz? – formálta meg Theo az első gondolatát nagy nehezen. Maga elé bámult, félig a takarót és félig a falat, a szeme túl száraz volt, a koponyáját pedig mintha sűrű füst töltötte volna meg. Clo leült az ágyra, a látótere közepére, felvont szemöldökkel figyelte a félálomban lábadozó Theót.

– Nem fogsz ma elmenni a Brickwallba.

– Dehogynem.

– Nem kérdésnek szántam. A ma estét velem fogod tölteni, Theodore, és nem az árnyékhercegedet üldözöd.

– Szedjél fel valakit – nyögte Theo, és megdörzsölte az arcát, hátha magához tér. Clo frusztráltan sóhajtott.

– Ha szexhiányom lenne, nem vártam volna rád. Nem, én a legjobb barátomat hiányolom. Szedd össze magad, mert velem jössz.

Theo tiltakozni akart, de Clo makacs tudott lenni, ráadásul elég erős volt ahhoz, hogy elállja Theo útját, ha akarja. És különben is – tényleg legjobb barátok voltak. Vagy inkább az egyedüli emberek egymásnak, akikkel őszinték lehettek.

Theo morgott valamit, amit Clo diadalittas vigyorral könyvelt el beleegyezésként. A fiú megveregette Theo vállát, aztán felállt és kiment a nappaliba.

– Öltözz fel, indulunk vacsorázni! – szólt vissza.

– Indulok megbaszni apádat!

– Én is a tiédet! Ó, várj. Neked nincs.

Theo elmosolyodott a bajsza alatt. Faszkalap.

Alig volt ideje összeszedni magát, Clo már rángatta is ki a lakásból. Két háztömbnyit mentek, mire rájuk zúdult az eső, Theo felhúzta a dzsekije kapucniját a fejére. Clo hagyta ázni magát, a vízcseppek a hajáról a szemébe csöppentek, de nem látszott, hogy zavarná. Átkeltek egy forgalmas úton, egy sétálóutcára, és ahogy az eső egyre hevesebbé vált, ők is gyorsabban lépkedtek, Theo cipője nedves betonon csattant és a pulóvere is átázott, mégis hálás volt a kis zivatarért. Kimosta az agyából a tegnap esti alkoholt, fülledt levegőt és vágyat. Nath verőfényes nappal, esőben talán elolvadna, behúzódna a sikátorok árnyaiba, elveszne a dolgukra siető szürke arcú emberek tömegében.

Theo talán ezt a sietést utálta a leginkább Londonban. Otthon, Southcoastban mintha mindenki ráérősebb lenne, oda nem jutnak kalandok, életek, oda senki sem érkezik, mindenki csak megy onnan. Vagy marad. Beragad. Vagy mint Laurie, aki szereti a nyugalmat, azok után, amiket átélt.

Clo ismerős irányba vezette, bár metrózhattak is volna, de a fiú kijelentette, hogy Theónak szüksége van a mozgásra. Felettük beszürkült az ázott ég, az eső hol felerősödött, hogy csak cseppek hullottak rájuk itt-ott. Átvágtak egy vásárlóutcán, majd egy parkon, ronda megállókat, sötét házakat és kopott hoteleket kerülgetve, míg egy kis térre értek, ahol már éledezni kezdett az éjszaka. Egy csapat középiskolás vágott el előttük gördeszkával, arrébb egy párocska nevetgélt hangosan, és egy fáradtnak tűnő család magyarázott egymásnak valami idegen nyelven. Egy háztömb felé tartottak, amit pont úgy újítottak fel, ahogy egyesek a sminket használják – letisztult lett és modern, de a múlt századi eredeti, egyedi homlokzatot teljesen elfedte a személytelen fehér vakolat.