Nightboy - Éjfiú

5.

Theo nyaka elgémberedett, és a szájának rossz, fémes íze volt. A kanapén nyomta el az álom, kezében a harmadik alumíniumdobozos sör. Clót a hálószobájában találta, a saját ágyában, elvégre Theo elfoglalta a fekhelyét. Hogy mikor ért haza, hajnalban. Nem aludt ott senkinél, csak töltött némi időt a Brickwall mosdójában egy egyetemista sráccal. Éhes. Álmos. Másnapos.

Theo is pont így érezte magát, pedig nem ivott vészesen sokat. De mintha nem is az alkohol részegítette volna meg. Nath térde, ahogy nekinyomja. Megértő mosoly, félretolja a szívószálat az orrával, folyamatosan rugózó láb, puha anyagú fekete felső. Theo nem tudta volna szó szerint felidézni a beszélgetésüket, amit bánt, de mégis elmosolyodott, amikor a zuhanyban ücsörögve felbámult a plafonra. Milyen rossz lenne az utcán meghalni, emberek szeme láttára átélni élete legintimebb, legszebb pillanatát. Plafonnal a feje fölött, magányosan, úgy, hogy előre számít rá – Theo így akart eltávozni. Hogy mikor, az nem az ő dolga volt, hogy eldöntse.

Visszatérni az álomba, amibe született, és amiből túl hamar kirángatták. Theo szinte megsértődött, amikor eszébe jutott, Nath azt mondta, ő vissza-visszatér. Nath-nek jó gyerekkora lehetett, az egyházközösséggel meg a kertes házzal. Gazdagok lehetnek, Theónál legalábbis biztosan gazdagabbak, ha a tengerentúlon tanul. De ez nem minden. És ostobaság volna visszakívánkozni az álomba vagy irigyelni Nath-et. Theónak tulajdonképpen nem volt olyan rossz élete. Mert van olyan ember is, aki az álomból felébredve rémálomban találja magát. Próbál visszajutni, de az nem a gyerekkor boldogsága lesz, hanem csak egy mesterséges, egészségtelen látomás, mocskos sikátorokban, ködös tekintet, meglepő erő, nyers hang, átgondolatlan szavak, amiket nem szabad komolyan venni, de mégis fájnak. Könyörgés, gyere haza, undor és félelem. Theónak nem volt rossz élete, de épp elég rossz életet nézett végig ahhoz, hogy tudja, milyen.

Az éjjeliszekrényének letörött a lába, amikor Theo reggel elhúzta, hogy kiszedjen mögüle valamit. Nem volt sem új, sem tartós darab, Theo legtöbb bútorához hasonlóan. Úgysem használja másra az egyetemi botanikakönyvet. Kitámasztotta a lábával az instabil szekrényt, mielőtt becsúsztatta volna alá a tankönyvet, csak úgy, találomra kinyitotta, végigpörgette a lapokat. Egyszer már végigolvasta, az első betűtől az utolsóig, ez nem volt kétséges. A könyv első fejezeteiben kiemelések, aláhúzogatások, kommentárok lelkesen és bőkezűen osztogatva, aztán ezek egyre ritkultak, az utolsó lapok mintha most jöttek volna ki a nyomdából, épp csak egyszer lettek átlapozva. Theo első londoni éve. El lehetett volna adni akasztófahumornak, amin Theo el is mosolyodott a bajsza alatt. Még a huszadik születésnapja előtt költözött ide, úgy tervezte, hogy legfeljebb egy év és felvételizik. Na jó, kettő. Londonban rengeteg pénzt lehet keresni. Elég lesz mindenre – az itt élésére, Laurie terápiájára, a tandíjra, küld majd haza is. De Theo tévedett.

A nyitott ajtón át a nappaliból meghallott egy hangos zúgást, biztos a kabátzsebében hagyta a telefonját.

– Theo, telefon! – üvöltött be neki Clo. Theo nem mozdult, pedig sejtette, ki hívja, és örült is neki. – Theo, baszomanyád, vedd már fel!

Theo az éjjeliszekrény alá rakta a könyvet, kiment, megkereste a mobilt, a kijelző anya nevével villogott. Clóra rá sem pillantva visszament a szobájába, behúzta az ajtaját, aztán letelepedett ugyanoda, az ágy mellé a földre. Felvette a videohívást, a képernyő villant egyet, aztán feltűnt egy sápadt tenyér, ahogy a kamerát igazgatja. Theo gyorsan megdörgölte az arcát, hogy ne nézzen ki olyan gyászosan.

– Sziasztok! – szólt.

A tenyér eltűnt, és a testvére csupa mosoly, hosszúkás arca jelent meg.