Noran Sanders - Jövőbe Zárva

XVII. Görbe tükör

Akkor hol is jártunk? Asszem összegezni kéne pár dolgot, nem? Magam sem tudom, de ezt szoktam minden krízishelyzetnél a fejemben. Jaaa... Hogy az pár óránként megesik? Illetve most már talán mindegy, mivel ez a fajta fehér képzaj nem jelent jót. Még azt reméltem, hogy a felszabadul erő által kiégetett agyam vetíti. Mert hát honnan jönne? Ja hogy talán megint meghaltam? Mért kell mindig mindent is megkérdeznem? Áucs... Talán már csak egy csontvázként fekszem valahol, mégis belefájdulok a válaszok hiányába. Vagy talán a kérdések gyarapodása a problematika? Ha csak ennyi lenne, akkor már rég le kellett volna hogy robbanjon a helyéről. De várjunk csak egy kicsit... Ja hogy semmi fájdalom. Ez már tényleg aggasztott, hisz szoros kötelékben éltünk már napok óta. De emlékeztek Rexon utolsó szavára? A végére ha nem is öribarik, de kezdetleges barátok már lehettünk volna. Azért ha azt nézzük, a ketrecből ki lett hozva. Félig azért sikeresen zártam a kiruccanást. Tovább mászva a gondolatok hálóján belegondoltam abba is, hogy a kráterembe belehaltak legalább nem szenvedtek. De nyugi, továbbra sem azt mondom, hogy az agymosott valamik rögtön halált érdemeltek. Csak hogy ha már sikerült kivégeznem őket véletlenül, akkor azt fájdalom mentesen tettem. Ez is valami, nem? A régi kérdéseim most épp sehogy sem találtak rám, pedig emlékszem rájuk. Úgy tűnik, hogy talán a rossz kérdőjeleket hajkurásztam. Bár egy labor alján való bepusztulás után azért az még érdekelne, hogy mi vezetett idáig. Mit műveltél a világgal Noran?

- Óvtam őket. Még ja saját káromra is.

Érzeteim ugyan nem voltak, de a beragadt homályos háttér mélyéről szóló hangtól ténylegesen kirázott a hideg.

- Szóval már itt is haluzlak? Nem mondom, hogy nem örülök egy barátias hangnak, de kétségbeejtő. Most akkor mi lett velem?

Az aligha átlátható vakolat mozogni kezdett előttem, mint részeg estéken a kilátás. Erőm aligha, de csak csak volt még valamennyi. A jobb karom a bal fülem mögött landolt, és ugyan vakon, de elnyomtam magamtól a földet. Látszatra nem egyenesedninkészült az általam látott valami, de valahogy ülő pozícióba kerültem. Az éppen hogy vékony képbe egy árny rondított bele. Balról a látószögembe sétált valaki, aki az idő teltével elkezdett aprócska körvonalakból kirajzolódni.

- Noran? Mond, hogy csak te vagy az.

- Látom azért kemény formából faragtak. Csak ne siesd el, ilyen állapotban csak lassan haladj bármivel is.

Kértem volna egy segítő kezet, de továbbra is biztosra vettem, hogy csak egy szellem kísér. A robbanás hazáig repített volna? Vagy csak idevonzotta őt? Kitudja... Ahogy ki kezdett alakulni egy félig talán megbízható nézőpont a nem túl élhető helyzetből, úgy mutatkozott meg az is, hogy látszatra semmi baj nem ért. Se égés, se leszakadt végtagok, csak egy csúszkáló pespektíva. Ehhez legalább rendelkezdtem elég tapasztalattal, az a sok részegen töltött este felkészített erre a napra. Mivel nem szerettem volna pazarolni az időt, az első, általam stabilnak érzett pontra rá is nehezkedtem. A falba vájt lyuk által adott kapaszkodó ugyan csak lassacskán, de egyenesbe engedett állítani.

- Hogy éltem túl mindezt? És hol van Rexon? Nem látod? Mond, hogy minden oké vele, légyszi.

Hallgatás. Mintha valami rossz hír készült volna elő.

- Talán már fel tudott kelni és odébb mászott. Se hulla, se maradvány, se betemetett kis gödör. A fegyvered ott pihen, gondolom oda kuporodtatok be.

Szóval valószinüleg mindketten megmaradtunk. Sikerrel jártam. Még abban az állapotban is volt minek örülnöm.

- De te? Hogyan?

Elsőre csak vállat vont.

- Magam sem tudom. De téged elnézve haladni kéne valamerre.

Utat ugyan nem mutatott, de legalább kiséretként is tudtam örülni neki. Elkezdtem hát botorkálni, ami egészen a korábbi sarokig juttatott.