Noran Sanders - Jövőbe Zárva

XVI. Farkasverem

Ez végig többről szólt. Ez egy olyan sakkjátszma, ahol is a fehérek parasztjai sorban szóródnak a pályára, de még játékra készen amellé is. Ennél célzottabb és hatékonyabb agymosás még Norannek sem jött volna össze, már ha persze tényleg nem ő intézte véletlenül így. Mondjuk jelenleg a részletekben elveszni luxus lett volna, a várható ostrom és a valszeg elrabolt Rexon elsőbbséget élvezett. A környező terület egyre csak tisztulni látszott, így valamennyire mégiscsak engedtem annak a luxusnak picit. A kietlen dombos vidék rengeteg, első látásra elhagyatott épületnek adott otthont. Bármelyik lehetett százakkal is tömve, hisz az az egyszem meglátogatott labor is a föld alatt bújt meg és hatalmas volt. Egy ilyen kaliberü vidéket nem láttam jönni. A kínzótáborok léte még most is alig volt felfogható számomra. A fejlett és egyenlő világ tényleg túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen. Talán a többieknek sem ártana közölni, hisz sokkal nagyobb a baj, mint amire felkészülhetnek. Nem álltam olyan messze, de talán hajnalig is gyalogolhatnék innen egy piciny csík térerőért. Ezek a gondolatok addig cikáztak csak, míg nem egy elnyomott pukkanásba bele nem remegett a föld. Az a katona végül engedelmeskedett a korábbi parancsnak, azaz összezárta magát a robbanással. Egy skála szaladt fel a morajjal együtt a szemeim előtt, ami sárgán jelölt valami ismeretlen sugárzást. A térképet nézegetve, ami kibukott a kezemből, szinte mindenhol ez a veszélyességi szint volt jelen 50 méteres körzetben. A búra zártsága ellenére is veszélyessé vállt a környezete. Innentől ha már egyszer kaptam a sugárzást, akkor szívbaj nélkül átsétáltam a terepen, és a lelépő katonák útjára készültem kelni. Rexon romos vasdarabja teljesen ki volt már fosztva, de azért még kitéptem a látszólag navigálásra szánt részt. A belső tere is csak valami kiégett régi autóra hasonlított, ezt valami robbanás okozhatta. Kissé kételkedtem abban, hogy ezek után él e még, viszont azért még reménykedtem. Míg annak a kis egységnek az adatait próbáltam kinyerni, addig a sétámnak inkább elejét is vettem. Az egyetlen támpont a terepjárók iránya volt, amerre láttam őket el haladni. Az utolsó kanyar helyszínére érve viszont örültem egy kicsit a becsapós világ fejletlen maradványainak. Nem mindenhol, de azért akadtak keréknyomok. Annyit töltöttem lebegő autókban, hogy ebbe az eshetőségbe bele sem gondoltam. Megkönnyebbülve azért, de ekkora sétához lustán készültem utamra. Az a sok komfortos alapvetőség már mostanra is ellustított. Hosszú és fárasztó utazás vette kezdetét, hisz ténylegesen kilóméterek voltak hátra. Azért a természetbeli séta még itt is hangulatos tudott lenni, még a madárcsicsergést is visszakaptam. A szellő az arcomon, a levelek illata, és a dalolászó tollas barátaim kezdték megszerettetni velem a korábban gyűlölt elfoglaltságot. Tényleg minden rosszban akad valami jó is. Mondjuk az is előnyömre vált, hogy itt nem nagyon volt olyan, hogy fáradtság. A harmadik ezrest fejezhettem be, mikor is még mindig ugyanolyan fitten haladgattam. Egy köves, konkrét fal szerű hegyoldal felé közeledtem, mikor is az nyílni kezdett. Ketté vált a szikla kellős közepe, majd sorban faraltak ki rajta a korábban látott terepjárgányok. Az egyikből kiugrott az az agresszív parancsnok szerüség, és ordibálásba kezdett.

- Ideje visszanézni! Remélem, hogy a korábbi után senki sem hagyja figyelmen kívül azokat a borzasztóan szimpla szabályokat. Most csak annyi hogy gondos beöltözés, ott pedig 12es skála alatt közelítünk csak meg bármit is. Lefújjuk, majd a roncsot bevontatjuk. Ha valaki 12 fölötti területre lép, akkor nem jut már messze. Akinek kiszakad a ruhája akár csak egy picit is fertőzött területen, akkor szintén.

Visszapattant, majd teli gázzal elszáguldott a csapatával, a bejárat pedig egy utólagos kékes fényű kézmozdulat következtében becsapódott. Lennie kell más útnak, legalább is ebben reménykedtem. Az a fal soknak tűnt nekem. De az a világító kéz is foglalkoztatott, hisz itt aligha működhetne bármi féle technológia. Még én is korlátolva vagyok, akkor ő mégis hogyan tette azt, amit? Az a kitépett valami, amit egészen odáig vonszoltam, az az ég világon semmire sem volt jó, csakis tőlesúlynak. Elemezhetetlen volt a számára szokatlan energiaelvonás következtében. A kapu bal fele felé hajítva indultam az ellenkező irányba, valami szellőzőben reménykedve. Két sietős lépés múlva azonban valami szebbnek voltam a szemtanúja. A fal és a környező hegy szerű felületek látszatra hullámzani kezdtek, pont úgy, ahogy a forró aszfalt fölötti táj. Még egy darabig pici szikrákat is dobott az odavágott eszköz, a szemem pedig felcsillant. Egy olyan holomező vette körbe a helyet, ami új lehetőségeknek adott utat. A pajzson szikrázó cucc energiát kapott, szóval odabent nincs blokkolva semmi. Közelebb merészkedve nyomokban még szép kék energia csíkokat is találtam, igaz ezek most csak haloványan voltak kékek. Nem éreztem őket elég erősnek egy kis sikláshoz, viszont támadt egy észrevétlen ötletem a bejutásra. Kocogásra fogtam magam, és kerestem a mielőbbi felutat. A dombosság egy része legalább nem csak látszat elem volt. A tervek szerint "átütöm" az egyik felső részt, azaz az új játékszereim egyikével lényegében kaput nyitok. Utána már csak rá kell hogy kapaszkodjak az egyik energiahalmazra. Kutya módra fellihegtem négykézláb az első fél meredek helyen, aztán elkezdtem imádkozni. A járat megnyitása még a könnyebbik rész volt, az hogy stabil lesz e az átjáró, az még meglepetésként várt. Leválasztottam szépen lassan az egyik tintafoltot a jobbos karomról, ami rögvest beélesedett. Gondolkodás nélkül kellett belevágnom azt a védőbúra tetejébe. Csoda lett volna, ha a hullámzását és azt az izzást nem szúrják ki, de már nem nagyon érdekelt. Hisz még az is kérdéses volt, hogy egyben átjutok e. Tököt növesztettem, majd beledőltem az ugráló pixelekből álló gyártelep vetületbe. Tarthatott pár másodpercig, viszont belülről percek lassú áramlását éltem át. Eggyé válltam mindennel, majd érzetre azzal is pusztultam. Atomjaimban, majd az egész részeként végeláthatatlan váltakozások fogadtak kemény 10 centinyi zuhanás megtétele közben. Mire az azt követő esésen volt a sor, már alig rángathattam vissza magam emberi bőrbe. Szinte falként, tömör kő és ismeretlen energia egyvelegeként zuhantam még egy darabig. Legalább attól a pillanattól már együtt tudok érezni minden fal szerüséggel is, nehézkes ám az a létezés baszki. Már már éledeztem, mikor is közel az első épület pereméhez értem, ahonnan már bukó volt a kezdeti tervem. Annak oldalán lassulni terveztem, csakhogy arra már tényleg nem voltam felkészülve. Kapkodtam a vakolat felé, de semmi nem jött elő, ami segíthetett volna. Közel a végéhez előkerült pár pici penge a jobbos csuklóm oldalán, ami éppen hogy, de visszább kezdett venni a tempóból amint a falba szúrtam. Az érkezés ugyanúgy nem volt baráti, viszont talán csak ennek hála még fel tudtam tápászkodni. Vártam a vészjósló szirénákra vagy csak valami féle kiabálásra, de úgy tűnt, hogy csak csak bejutottam valahogy észrevétlenül. A külső réteget egy vonalban leválasztottam az épületről, bár nem is sok tartotta azt. Ezen elbambulva csak szuszogva álldogáltam. Elképzelésem sem volt, hogy mi vár beljebb, csak annyi, hogy semmi baráti. A kis csellengő útból azért végül kibororkáltam a legközelebbi fény felé, ha már mászásra nem álltam hirtelenjében készen. Járművek moraja hallatszott a választott gyalogút végén. Az omladozó, ekte magyar hatású falak kiséretében kitévedtem valami féle tér oldalára. Elsőként a háttérre lettem figyelmes, hisz ki lehetett látni a búrán, és innen nézve egy hegy tövében lévő kicsi város terült el. A sorra leparkoltatott autók megtetszettek, szóval a kiút talán adott volt. De még nem akartam messze kerülni innen, azokkal járkálni meg hülye lettem volna. Valami miatt az itteniek összegyűltek nem messze, valami esemény várhatott rájuk. Gondolom ezért is volt olyan könnyű dolgom a lopakodással. Mivel csak nem számíthattak a jöttömre, így bátran közelítettem meg a messzebb fekvő parkoló kezdetét.