Good Omens/Elveszett Próféciák- Bonyolult boldogság és egyéb harcok

Kegyetlen érzések

Sokan úgy tartják az élet egy ajándék istentől, amit azért kaptunk mi emberek, hogy kis bólygónkat színessé téve minnél csodásabb, és értékesebb emlékeket gyártsunk/hagyjunk magunk után, hogy a későbbi generáció tudja hogyan jutottottak el odáig ahol most vannak.

Ennek lényege pedig...nos ez egy igen jó kérdés amire sajnos nem tudok válaszolni, erre a kérdésre talán sosem kapjuk meg a választ.

Viszont szerény személyem véleménye szerint ez nem pontosan így van. Legalábbis én úgy gondolom isten azért teremtette meg az embereket mert már lényegesen unta magát, és azt hogy csak a pokol az egyetlen dolog amivel foglalkoznia kell nap mint nap. Nem csoda, hiszen már bőven a kezdetek előtt létezett a menny és a pokol, és az idő elteltével már mindenki megunja a harcokat amik minden nap monoton kiteszik az életüket legyen bármilyen lény, angyal, démon, ember, sátán, vagy akár az isten, jelen állításom szerint. Az ember pedig tökéletes unaloműző, mint a rongybabákat olyan egyszerűen lehet őket befolyásolni. Akár egy kis csoda, vagy éppen kísértés és kezdődhet is a móka. Így legalább történik valami érdekes.

Viszont az előbbi állításomhoz visszatérve, ezzel barátunk Crowley is teljesen egyetért. Régen még hitte, hogy istennek nagy terve van vele, és bízott benne hogy minden jól fog alakulni és boldogan élhet nos örökké, igaz már nagyon régen volt hogy hitt benne. Akkor amikor még angyalként építgette fel élete lépcsőfokjait szép lassan, aztán hirtelen zuhanyként angyalból démon lett és kezdhetett mindent elölről. Néha-néha akadt még remény sötét szíve bugyrában, főként akkor mikor angyala közelében volt. Aztán mire ment vele? Megint visszaesett abba a gödörbe amiből nagy nehezen sikerült kimásznia, és mostmár tényleg minden reménysugár kiveszett belőle. Már csak halvány emlékként tekinthet vissza a régi szép időkre mikor még nem volt teljesen egyedül. Hát igen azok a szép idők.....

Immár három hét telt el az incidens óta, mióta Azi elhagyta őt, legalábbis ő így fogta ezt az egészet fel. Ez idő alatt démonunk minimum 10 idegösszeomlást kapott, amit alkohollal próbált csillapítani, hozzáteszem sikertelenül. Az üvegek száma otthonában napról napra nőtt, ahogy a szívében a magány is. Nyilván probálta elterelni figyelmét a veszteségről ami őt érte, de semmi nem jött be. Már nem viditotta fel őt semmi. Még egy jó chardonnay pezsgő sem. Nina és Maggie is megpróbálta új erőre kelteni őt többször is, mind hiába. Az elmúlt 3 hétben csak kétszer mozdult ki lakásából de egyikre se büszke. Egyszer alkohol utánpótlásért ment nehogy véletlenül hozzá nyúljon féltett borgyűjteményéhez amit az évszázadok alatt kapargatott össze innen-onnan, másodjára pedig a könyvesbolt előtt találta magát (nem meglepően), miközben apró könnyeket hullajtott sötét szemüvege mögött, természetesen fájdalmát kívülről leplezte. Nina szentül meg volt győződve hogy a férfi bosszút forral, hiszen ő csak annyit tudott hogy Aziraphale elhagyta Crowleyt, és még ha ez így is van, a részleteket és a miértjét csak ők ketten tudták. Ezzel szemben Maggie hitte hogy a férfi inkább csalódott a történtektől, és nem tervez semmit tenni egykori barátja ellen. Hát..Muriel nem igen gondolkodott, legalábbis ezen nem.

Jelenleg Crowley most is otthon ül a stílusos fekete kanapéján miközben már az legalább az 5. üveg bort gurítja le a torkán pedig még csak délutan egy óra van. Mostmár egyre kevesebb könnyet hullajt, talán azért mert tudja a sírás nem old meg semmit, vagy netán kisírta az összes könnyét a könnycsatornájából. Nem tudom. A sötét szoba magából árasztotta Crowley hangulatát is, mely hideg és élettelen volt. Egyedül a televíziója adott ki hangot amiben egy idétlen rajzfilm ment, amit Crowley is gagyinak tartott, de nem mivel nem akadt ennél jobb dolga beadta a derekát, és már órák óta csak bámulja a televíziót. Odakint a nap is kisütött, aminek a démon nem igen örült, így amint meglátta az első napsugárt egyből indult a függöny irányába és gyors mozdulattal be is húzta. A napról mindig Aziraphale jutott eszébe neki. Már hetek óta nem tud róla semmit, és ami őt illeti ez így van rendjén. Mármint ezt akarta elhitetni magával. Azonban egy kicsit talán tanakodott vajon mi történhetett vele ez idő alatt, de ezt a témát inkább hagyagolta lelki sebe begyogyógyulása érdekében.

A rajzfilm ami éppen ment hangosan sűvített át a démon fülén ami ekkor pont nem érdekelte őt. Egyszer csak kopogást hallott az ajtó felől, persze ez sem izgatta nagyon. A kopogás viszont egyre hangosabb és hangosabb lett Crowley pedig nem igen tudta türtőztetni magát.

- Bárki is az, húzzon el de nagyon gyorsan mielőtt odajövök és letépem azt az istenverte fejét! - halltszódott egypár keresetlen szó a hívatlan vendéghez.

Egy ideig tűrte a dolgot, aztán a kopogásból már csapkodás lett ami már kezdett az idegeire menni. Pár perc után felpattant a kényelmes kanapéról és rohanó léptekkel sietett hogy elrendezze ezt az igen idegesítő problémát az ajtaja előtt.
Az ajtó gyorsan kinyílt, és egy számára ismeretlen emberrel találta szembe magát a férfi.

- Üdv, öhm.... uram, ön az akit keresek? - kérdezte pánikolva egy látszólag tinédzser lány.
- Hát magácska meg kicsoda, és miért dübörög úgy az ajtómon mintha kergetnék önt? - nézett a lányra a démon villámszóró szemekkel.
- A levél szerint ide kellett jönnöm, maga a démon akit keresek?- nézett fel a lány aki eddig keskeny cipője hegyét bámulta zavarodottságában.
- Ez érdekes, honnan veszi hogy démon lennék? - érdeklődött a férfi, mert nem tudta hová tenni a lány jelenlétét.
- Kaptam egy levelet. - nyújtott át egy igen régi kinézetű levelet a lány remegő kézzel.
- Egy bizonyos A...- kezdte a váratlan vendég, de a mondatot már nem ő fejezte be.
- Agnes Nutter....- Mondta Crowley aki e név láttán rögtön kijózanodott.