A tizedik múzsa [Halálos ítélet spin-off]

|2|

IRINA
Nizza, Franciaország

Azt meri mondani, hogy az én veszteségem! Soha nem találkoztam még ilyen öntelt, faragatlan, és... jóképű sráccal egész életemben. Senki nem beszélt még ilyen pimaszul velem. Nem mertek. Teljesen kizökkentett a komfortzónámból, pedig alig húsz percet töltötten el vele, és még a nevét sem árulta el.

Vacsora közben is csak a szemtelen vigyorán jár az eszem, meg a fülében megcsillanó karikafülbevalón. Anya mindig azt mondta, hogy nem éri meg rosszfiúkkal kezdeni, legyen eszem! Természetesen nem mintha túl sok lehetőségem lett volna fiúzni odahaza, és nem is voltam az a típus, aki keresi a bajt. Nem. Én egy tökéletes Petrenko alapanyag voltam majdnem mindig. Csendes, engedelmes, láthatatlan. Néha elgondolkoztam azon, hogy vajon feltűnt-e volna bárkinek is, ha eltűnök két napra? Talán észre sem vették volna, hisz a jelenlétem sosem zavart sok vizet. Öröm az ürömben, hogy ez sok kényelmetlen következménytől is megóvott.

A nővéreim mindig a középpontban tetszelegtek, szerettek harsány, feltűnő szabású ruhákat hordani, amikor apám alkalomadtán bált rendezett az otthonunkban, vagy ha nekünk kellett tiszteletünket tenni mások rezidenciáján. Tisztában voltam a hagyományokkal, hogy mit illik és mit nem, miként nem hozok szégyent a szüleimre, de legfőképpen Dimitrij Mikhailovics Petrenkora, az apámra. Tudniillik, ha a viselkedésünk nem volt megfelelő, megbüntetett minket. A nővéreim néha túllőttek a célon, kacérkodtak és túl közvetlenek voltak a korunkbeli fiúkkal, ami egyáltalán nem volt illendő, hisz ha elértük a felnőttkort, előnyös házasságot kellett kötnünk mindhármunknak. Az ilyen erős szövetségeken alapuló házasság egyik legfőbb feltétele pedig az ara tisztasága volt. Akit még senki sem érintett, annak magasabb az értéke. A nővéreim fesztelensége nem mutatott jól, de szinte kínzóan vágyták a figyelmet. Megkapták, de aztán otthon is apámtól. Sosem bántotta őket úgy, hogy fizikai nyoma maradjon, de megfosztotta őket a szabadságuktól. Nem mehettek sehova, és minden szórakozási lehetőséget megvont tőlük hosszú hetekre. Efféle kényelmetlenségekről beszéltem, amit elkerültem a láthatatlanságommal. Én sosem szerettem volna a középpontban lenni, ellenkezőleg. Elkerültem minden kíváncsi pillantást.

Anyám is inkább Natashára és Oksanára fordított több figyelmet, mert idősebbek voltak, férjhez kellett adnia őket. Minden követ megmozgatott azért, hogy ne egy olyan kegyetlen emberhez, és maffiafőnökhöz kelljen hozzámenniük, mint amilyen az apám is volt. Hazudnék, ha azt mondanám, nem törődött velem, egyszerűen csak miattam soha nem kellett aggódnia. Egyetlen egyszer okoztam neki csalódást, amikor is azt mondta, hogy ezerszer elmagyarázta már, milyen férfiakat kerüljek el. Hatalmas szerencse, hogy akkor apám már nem élt, és a bátyám nem engem büntetett az engedetlenségemért, hanem azt, aki rávett az engedetlenségre. Ugyanannyira volt az én hibám, mint a férfié. Én még élek, ő már halott. A bátyám az incidens után nyíltan közölte az összes testőrével, emberével és konkrétan egész Moszkvával, hogy aki egy ujjal is hozzám ér, elveszti a két karját, a két szemét, a nyelvét, aztán a fejét. Ebben a sorrendben.

Nem kérdés, hogy az arcátlan idegen a galeriából pedig pontosan az a típus, akit nagyon messziről el kell kerülnöm. Nem lenne hátrány az sem, ha a feje a nyakán maradna.

- Mi a baj, tündérem? - Szvetlana hangjára felkapom a fejem. - Csak turkálod az ételt.

Az idős hölgy sosem volt igazából a nagyim, nincs köztünk rokoni kapcsolat. Szvetlana a nevelőnőm volt. Ő tanított meg írni, olvasni, zongorázni és számolni. De nem csak ezekre az alapvető dologra, hanem arra is, hogyan kell viselkednem egy Pakhan lányaként. Illemtan órákat tartott, a számba rágta, mit, hogyan, mikor kell mondanom és milyen stílusban. Ha nem volt elég egyenes a tartásom, ha csak egy kicsit is begörbítettem a hátam, hosszú botjával a gerincemre suhintott. Sosem úgy, hogy igazán fájjon, de azért sajogjon az ütés helye annyira, hogy ne próbáljak meg újra összegörnyedni. Ha olykor véresre rágtam a körmöm, akkor vonalzóval odacsapott mind a tíz ujjamra. Egy idő után minden leckét megtanultam. Azt hiszitek talán, hogy kegyetlen egy öregasszony, de ez nem igaz. Fegyelemre tanított, és nem csak büntetett, hanem jutalmazott is, ha megérdemeltem. Például finom süteményeket sütött, amiket persze csak mértékkel fogyaszthattam, gyerekként hagyta, hogy mesefilmeket nézzek, idősebb koromban programokat szervezett, hogy a négy falnál többet is lássak a világból. Színházba vitt, olykor jégkorcsolyázni, vagy zongoraversenyekre.