A tizedik múzsa [Halálos ítélet spin-off]

|16|

IRINA
Palermo, Szicília

Dominic jól leplezi, hogy a jelenlétem egy csöppet kiborítja. Haláli higgadtsággal nyitja ki a hűtőt, s vesz elő egy energiaitalt, de én észreveszem, hogy az állkapcsa olyan feszes, hogy mindjárt kitörik az összes foga, annyira egymásnak préseli őket. Szerintem a Red Bull sem a legjobb ötlet tekintve, hogy a pulzusa valahol Gábriel arkangyal környékén járhat odafent a mennyben.

Bianca a mobilját nyomkodja továbbra is, én pedig csak bámulok Dominicra, aki felszisszenti az aluminium doboz nyitófülét. Bámulom, mert nem tudom nem bámulni. Fizikailag képtelenségnek tűnik, hogy máshová nézzek. Égszínkék pólót visel, és bézs gumirozott derekú, laza nadrágot, aminek a kötője hanyagul lóg. Ezt az öltözetet korábban egészen nevetségesnek találtam volna, de neki jól áll. Az élénk színek kiemelik a szép kreol bőrét, és a sötét, kócos haját.

Az előbbi hideg üdvözlése okán azt hittem, hogy sebtében vissza is vonul a szobájába, csak hogy ne kelljen velem egy légtérben tartózkodnia, de úgy tűnik ez a fajta menekülés inkább az én ismérvem. Dominic összefont karokkal nekidől a konyhapultnak a nővére háta mögött, és lassan, módszeresen végigmér. A csizmámnál kezdi, a vastag bordó szoknyámon és a vékony fehér garbómon át végül újra megpihenteti a tekintetét az arcomon.

- Gondolom kimaradt az a fontos infó, hogy Palermo Európa egyik legmelegebb városa - jegyzi meg szárazon, miközben egy nagyot kortyol a szívgyilkos italából.

Kedves kis bájcsevelynek nézünk elébe. Remek.

- A bundás kabátomat még nem is láttad - válaszolok ugyanolyan szenvtelenül. - Nyugtass meg, hogy tisztában vagy a bunda szó jelentésével, Mr. Napsütötte Szicília.

Fogalmam sincs, honnan tör elő belőlem ez a szarkazmus, mert még nekem is újdonságként hat, de Dominic nem mutatja jelét a meglepettségnek. A szája széle apró mosolyra húzódik.

- Ne baszogasd a vendégünket, Domenico - szól rá Bianca anélkül, hogy felnézne a mobiljából. - Ne törődj vele, Irina. Mostanában én is alig ismerek rá.

- Igazán? - kérdezem ártatlanul Dominic szemébe nézve. - Ugyan miért?

- Hát kezdjük azzal, hogy...

- Szerintem inkább bele se kezdjünk - szakítja félbe Dominic azonnal. - Nem hiszem, hogy a vendégedet valóban érdekelnék a miértek, egyszerűen csak udvarias akart lenni.

- Nos, engem tényleg érdekelne, hogy mi történt az arcoddal - felelem kimérten, mert a cinizmus a hangjában fáj. Mindenről tudni akarok, ami vele történt ezekben a hosszú hetekben, ami számomra egy örökkévalóságnak tűnt. Ha én udvariaskodom, az nem így néz ki, és ezt neki is tudnia kellene. Szeretnem tudni, hogyan jutottunk el idáig... Hogyan lettünk egy szempillantás alatt idegenek? - A zöld és a sárga valahogy nem a te színed.

Ez persze hazugság, a fűzöld pulcsiját, amit legutóbb a spanyolországi szobámban felejtett sietségében, titkos kincsként őrzöm a gardróbomban. A zöld kifejezettem az ő színe, és tudom, hogy imádja a citromsárgát. Csak szurkálódni akartam én is, hogy ne egyedül én legyek egy élő tűpárna.

Dominicnak meg se kell ráznia magát, hogy a szavaim leperegjenek róla. A mosolya csak kiszélesedik, mintha tudná, hogy csak a sebzett vadak támadnak vissza olyan impulzívan, ahogyan én teszem. Hisz az én szavaimnak sértett éle van, ő viszont nyugodtan, tényként közli a mondandóját. A karperecemhez nyúlok, Dominic szeme azonnal rátapad a csuklómra. Megáll a kezem félúton. Kényszer érzek, hogy megforgassam és emlékeztessem magam a belsejébe gravírozott mondatra, de ellenállok. Nem engedem meg magamnak, hogy szavak nélkül beismerjem a gyengeségemet. Ő az egyetlen aki tudja, hogy idegességemben forgatom az ékszert, erőt gyűjtve belőle. A kezem végül visszahullik az ölembe. Dominic arca elkomorul.