A tizedik múzsa [Halálos ítélet spin-off]

|18|

DOMENICO
Moszkva, Oroszország

Oroszországról mindig két dolog jutott eszembe korábban: a rohadás hideg és Vladimir Putyin. Nos, az utóbbival nem hiszem, hogy összefutok a nővérem esküvőjén, de az biztos, hogy a szar is belém fagy, ameddig eljutunk majd a templomba. Ma reggel a magángépünk első lépcsőfokára lépve szinte azonnal arra gondoltam, hogy inkább megkérem anyámat, hogy közvetítse nekem előben ezt a parádét, ameddig én visszarepülök haza, a kellemes tizenhét fokba.

Nino azonban akkorát lökött rajtam hátultól, amikor a nagy dilemmáim közepette nem tudott tőlem haladni, hogy majdnem átbaszódtam a lépcső korlátján, és végül nem maradt apelláta. Őt kevésbé viselte meg a zord időjárás látszólag, de azért én észrevettem, hogy diszkréten összegombolja a zakóját, hátha szigetel valamennyit és gyorsan zsebredugja a lefagyott ujjait.

Maxim egy fekete limuzint küldetett értünk, amibe kényelmesen befértünk mind az öten, plusz a rengeteg cucc, amit magunkkal hoztunk. Ezeket az időjáráshoz passzoló zord kinézetű testőrök pakolták be nekünk a limóba. Ha már itt tartunk, szerintem még Putyin is szolídabb díszkísérettel utazgat, mint mi a leszállópályától egészen a rendezvényközpontig, ahol az előkészületek és majd az esküvő utáni fogadás zajlik. Maxim semmit nem bízott a véletlenre, de Irina megmondta, hogy így lesz.

Két hete nem találkoztam vele, azóta, hogy elhagyta Szicíliát az új alibi ruhájával a karján, jó nagy felfordulást hagyva maga után. A bennem lévő káosz még csak hagyján, viszont a családom faggatózásaitól a falramászom. Nino a kétes szándékaitól int óva, anyám elmélázva mosolyog akárhányszor meglát, Bianca pedig megtartja ugyan a kis titkunkat, de nem nézi jó szemmel. Örülök, hogy abból a veszekedésből Irina semmit sem értett, ami a szobámban zajlott akkor, mert bizonyára az eddigieknél is jobban megutálta volna Biancát. A nővérem nem volt rest a szememre vetni, hogy Irina férjhez fog menni és sosem lesz olyan bátor, hogy ellent mondjon Maximnak, s semmibe vegye a hagyományokat. Azt mondta, hogy ostoba vagyok, ha várok erre lányra. Erre azt feleltem, hogy körülbelül csak annyira vagyok ostoba, mint ő, aki hozzámegy ahhoz a férfihoz, aki tíz évvel ezelőtt búcsú nélkül faképnél hagyta. Ez egy picit kizökkentette, és onnantól minden egyes szemrehányással, amit a számon kiejtettem, csökkent az ellenállása és végül kelletlenül egyezséget kötöttünk. Nem szívesen hánytorgattam fel a múltat, de csak így tudtam meggyőzni, hogy tartsa a száját, hiszen Bianca nem szívesen hazudik Maximnak. Nem hiszem, hogy elhitte, hogy csak egyszeri alkalom volt, annál jobban ismer. És bár igaz, hogy bereccsentem egy kicsit és hajmeresztő dolgokat műveltem egy éjszaka alatt, de egy ember jelleme nem változik meg ilyen rövid idő alatt. Talán soha nem is változhat meg, maximum csak az, ahogy viselkedik. A helyzet pedig még mindig úgy áll, hogy nem vagyok az a típus, aki egy óra alatt leimádkozza egy csajról a bugyit. Lehetnék, de nem vagyok. Ezt pedig Bianca pontosan tudja, szóval az incidens óta árgus szemekkel méreget, de nem szól egy kurva szót sem, mert még mindig én teszek neki szívességet, hogy elvégzem a melóját helyette. Kis segítségnek indult, de persze az lett belőle, hogy megint mindent én csinálok nagyrészt, Bianca pedig az orvosi szakkönyvek és esettanulmányok felett görnyedve tanul a nyolc órás szóbeli és irásbeli vizsgáira. Kezdem belátni, hogy igaza volt Ninónak. Nem lehet párhuzamosan két életet élni, anélkül nem, hogy ki ne készüljön az ember.

Irina sem élhet két életet. Nem lehet önmaga velem, s játszhat szerepet más jegyeseként. Már előre letisztázta, hogy ezen a napon tartanunk kell egymástól a távolságot. Senki sem sejthet semmit abból, ami köztünk zajlik. Fogalmam sincs, melyik arcát fogom ma látni, de valószínűleg azt, amelyik egy kicsit sem fog tetszeni. Érdekes módon, eddig mindig én voltam az, aki titkolózott, a sors fintora, hogy most engem titkolnak el. És ez kibaszott mód zavar. Zavar, mert én nem letagadtam az előző kapcsolataimat, egyszerűen csak nem beszéltem róluk. Irina viszont hezitálás nélkül megtagadna engem bárki, kiváltképp Maxim előtt. Biancának talán igaza van, de emberek vagyunk. Többre vágyunk, mint csak úgy túlélni ezt az életet. Akaratlanul is hiszünk abban, amire egy parányi esély is van. A remény néha vak és hamis, és nagyobb erővel bír, mint a realitásérzék. És én sosem rajongtam igazán a valóságért.