Sziasztok! Most próbálkozok egy saját szereplős romantikus történettel. A főszereplő fickót Bill Skarsgardról mintáztam. Férfi a szomszédból címet kapta. Olvassátok el, ha van kedvetek hozzá 😊
Utolsó címváltoztatás, ígérem 😜😃
Ezúttal onnan veszem...
Hoppla! Dieses Bild entspricht nicht unseren inhaltlichen Richtlinien. Um mit dem Veröffentlichen fortfahren zu können, entferne es bitte oder lade ein anderes Bild hoch.
Piper már rohant is, hogy megállítsa őket, de nekem még szükségem volt fél percre, hogy feldolgozzam a látványt. Öt ugyanolyan srác állt Schwozzal szemben, mint én, még az öltözetük is ugyanaz volt, mint rajtam. Találkoztam már magammal, de ott csak egy volt belőlem, és a 20 perccel ezelőtti énem volt az. Őt ismertem, mert tényleg én voltam, de ezektől be kell valljam, hogy megijedtem. Kiszámíthatalannak tűntek.
- Henryk, itt vagyok! - hallottam meg hirtelen a húgom hangját, és ez zökkentett ki a félelmem okozta sokkból.
- Piper! Miért nem jöttél? Már hetek óta várunk rád - vették körül őt a szemem láttára. Az egyikük át is ölelte a derekát hátulról, egy másik pedig szemből készült megcsókolni őt, éppen csak a kezei közé fogta a nyakát.
- Sajnálom, de itt teljesen másképp telik az idő, csak másfél nap telt el azóta, hogy eljöttem tőletek - motyogta, és láttam, ahogy próbált kitérni a csók elől, majd találkozott a pillantásunk.
- Mi a baj, már nem is kívánsz minket? - tudakolta kicsit erőszakosabban az előtte álló énem, talán kicsit meg is rángatta, és ezt már nem tűrhettem szó nélkül.
- Én vagyok a baj - rántottam le róla egy határozott mozdulattal azt, amelyik hevesen próbálkozott, majd a taperolót is megsokkoltam az órámmal. A másik három Henry tétlenül ácsorgott, és csak akkor léptek közbe, amikor két testvérük a földre került, de előtte Pipert sikerült még a hátam mögé rántanom.
- Te ki vagy? Miért nézel ki úgy, mint mi, és mit szólsz bele a mi dolgunkba? - veszekedett velem az egyikük. Ránéztem félig hátrafordulva Piperhez, és csak ennyit mondtam foghegyről.
- Jól sejtem, hogy nem ő az okos Henry? - Mielőtt reagálhatott volna, akkorát bemosott, hogy egy pillanatra csillagokat láttam, de aztán felbuzdult bennem a harcos énem. Ők szerencsére nem rendelkeztek szupergyors reflexekkel, mint én. Nem tudtak kitérni az ütéseim elől. Hamar a padlón végezték egymáson heverve. - Én Piper bátyja vagyok, és igenis, van jogom beleszólni abba, hogy itt vagytok! - álltam föléjük, kimutatva ezzel, hogy ez az én dimenzióm, itt én vagyok a főnök, és nekik nincs keresnivalójuk itt.
- Én mondtam a húgodnak, hogy ez veszélyes játék. Ő ment bele az egyeszségünkbe. Kötelessége minket kielégíteni, ha már miatta megtapasztaltuk ezeket a gyönyöröket. Mi idáig soha nem vágytunk szexre, de azóta folyton azon jár az eszünk.
- Miféle egyeszségbe? - néztem Piperre, és újdonsült szerelmem eléggé megszeppenve nézett bele a szemeimbe.
- Én csak szerettem volna veled lenni, és megígértem nekik, hogy... Szóval, hogy rendszeresen szexelek velük. De akkor még olyan távol álltunk egymástól, én csak annyira akartalak. Bármibe belementem volna, hogy veled lehessek - hadarta ijedten, pedig nem haragudtam rá. Rámosolyogtam, és szelíden magamhoz húztam egy apró csókra.
- Sosem tudnék haragudni rád - nyomtam egy újabb lágy csókot a szájára, de az idillünket Schwoz érkezése zavarta meg.
- Jól van, Henryk, örülök, hogy itt voltatok, de most mindenki elfelejti majd Pipert, és mehet vissza a saját dimenziójába - irányította feléjük a membránt, és ezzel egyidőben meg is nyílt a portál. Mindegyik Henry sorra kapott a sugárzásból, aztán öntudatlanul sétáltak át a kapun. Öröm volt nézni, ahogy az esze ismét megoldott egy nehéz helyzetet, de kissé elhamarkodtam az örömködést. A membrán ugyanis mintha önálló életre kelt volna, engem is eltalált, majd egy fura üresség kerített a hatalmába. Pár pillanatig beszélni sem tudtam, szó szerint bezárva éreztem magam a saját testembe, majd arra eszméltem, hogy egy fiatal lány a kezemnél fogva próbált visszatartani, és közben sírva kiabált Schwozhoz, de abból sem fogtam fel túl sokat.
- Mit csináltál vele?! - kiabált vele tovább, én a földre ültem, míg ez az ismeretlen kis hisztérika is lekuporodott mellém.
- Ééén semmit... Semmit nem tettem. Biztos úgy érzékelte az emléktörlő, hogy ő is egy másik dimenzióbeli Henry. Én nem tehetek róla, hogy ennyire megeggyezik a DNS állományuk - védekezett a fejem fölött állva. Azt sem tudtam, hogy miről lehet szó. Szédültem, és egyre jobban idegesített a kiscsaj hisztije.
- Jól van, próbáljunk megnyugodni - fújtatott a fejemnél párat. - Megvan még az a mikroszkópikus navigációs kapszula, amivel annó újraindítottuk Ray agyát? Talán Henrynek is csak ennyi kéne - húzta a fejemet az ölébe, mint egy kisgyereknek szokás. Ki akartam szabadulni a kezeiből, de képtelen voltam a mozgásra, teljesen leblokkolt az agyam azon része, mely a mozgásért volt felelős.
- Sajnos az lehetetlen, a kapszula tönkrement, amikor Ray megkapta a sokkot. Éppen hogy ti is túléltétek, sajnálom.
- Akkor Henry soha többé nem fog emlékezni nemhogy ránk, de még rám se? - eredtek meg a könnyei, majd lehajolt rám, és a nedves arcát beletörölte az enyémbe. Ez a bosszúság hozta vissza a hangom és a mozgás képességét is.
- Ki a fene ez a lány, Schwoz? - szabadultam meg a szorító öleléséből, és végre fel is tudtam tápászkodni a földről. - Mi történik itt? Te ismered őt?
- Te is ismered, ő a húgod, Piper - mutatott az összetört lányra, de valahogy nem úgy zokogott, mint egy hugica a báttya után, ez ennél sokkal keservesebb volt. Most is megnémultam, de ezúttal a zavartság okozta. Főleg, mert nem tudtam, hogy miért kéne zavarban lennem.
- Piper, ne aggódj értem, jól vagyok - igyekeztem a legőszintébb hangomon mondani. Együtt akartam vele érezni - hiszen én egy empatikus srác vagyok -, de az érzések még nem álltak össze bennem, túl bizonytalan volt minden. Az előttem magzati pózba gömbölyödő kislány meg túl feszült. Nem mertem közeledni hozzá.
- Én nem vagyok jól - törölgette az arcát szapórán, és direkt kerülte a tekintetem. Felállt hozzánk lehajtott fejjel, a zsebéből elővett egy tiszta zsepit, kifújta az orrát, és csak utána kezdtünk el szemezni. - Kicsit sem... emlékszel rám? - próbált mosolyogni, újra csak a sírás ellen küzdve. Próbáltam mélyre hatolni az emlékeimben, de nem ment, és a fejem is csak megfájdult tőle.
- Nem tudok emlékezni, nagyon fáj - szédültem meg egy kicsit. Miért érzem magam ilyen piszkosul gyengének? Le kellett ülnöm a körkanapé szélére, és a lány már szemből bele is ült az ölembe. Még feleszmélni sem volt időm, átkarolta a nyakam, és gyengéden összenyomta a szánkat. Két gondolat merült fel bennem; az egyik, hogy nagyon finomak az enyhén sós ajkai, a másik, hogy miért csókol meg, ha elvileg a bátyja vagyok? Az egyetlen kérdés, ami kibukott belőlem, miután lassan eltávolodott tőlem, csupán ennyi volt. - Te meg mi a fenét csinálsz?
