Elfelejtett múlt ( Bucky Barnes ff) /Befejezett/

Vacsora

Bucky szemszöge

Ezen a héten nem jött el hozzám.

Fogalmam sincs mit látott legutóbb, de nagyon megviselhette.

Nekem is vannak olyan emlékeim, amiről nem akarok beszélni. Megértem, ha ő is így van vele.

A palota felé segítettem egy férfinak, így késve értem oda.

Már az ágyon feküdt és nem volt ébren.

- Hol voltál? - suttogta Suri.

- Segítettem valakinek.

Ránéztem a gépre. Kétszer volt magasabb az érték az átlagnál. Volt, amikor mesélt róla miért, volt amikor nem.

A legutóbbi volt a legnagyobb eltérés az átlagtól.

Hetek óta mindig itt vagyok, de még most is vágy keletkezik bennem, ha csak így meglátom egy melltartóban.

Az első alkalommal nem számított rá, hogy én is itt leszek. Azóta viszont vett rá egy sport melltartót is. De a képzeletem így is szárnyra kelt mindig.

Még majdnem egy órát vártam, amikor felébredt.

- Legalább most nem estél le az ágyról - megy mellé Suri.

- Legutóbb sem estem le, csak felálltam - körbe nézett, meglátott engem és egy mosolyt küldött.

- Rendben. Minden okés volt most is?

- Igen.

- Ha ezen a héten is ugranak be emlékek, akkor már nem muszáj ezt csinálni. Eljutottunk akkor arra a pontra, hogy magadtól is menni fog. De talán lehet még egy utolsó jövő héten.

Emlékek? Tehát volt neki az elmúlt héten? Ezért nem jött?

Felvette a pólót és mellém lépett.

- Hogy vagy? - kérdezte.

- Ahogy eddig. Te?

Én már túl voltam ezen az egészen és hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor a szavak felolvasása után nem történt semmi.

- Minden rendben.

- Voltak emlékeid?

- Igen. Álmomban is és akkor is, amikor fent voltam. Kicsit fura, hogy sétálok valahol majd beugrik valami - nevet.

Kicsit megkönnyebbültem. Ha az az emlék is feljön neki, nem lenne ilyen velem.

- Ma is a faluba mész? - kérdezte tőle Suri.

- Igen.

- Elkísérlek - mondom neki, amire csak bólint.

Beszélgettünk a faluba menet. Azokat az emlékeket mondta, amiket gyerekkorunkban látott. Mindig jó érzéssel gondoltam én is rá, ha valamit mondott.

Egyszer csak hirtelen megállt. Visszafordultam, de elnézett mellettem.

- Ebédeltünk? - kérdezi pár másodperc múlva, de még mindig nem rám figyel.

Csak ne a mi közös ebédünk jusson eszébe.

Mikor végre rám fókuszált nagyon fura arcot vágott.

- Igen. Ebédeltünk együtt - adom meg neki a választ.

- De akkor már idősebb voltam.

- Akkor találkoztunk a táborban. Beszélgettünk - feleltem egyszerűen.

- Hmm - nem mondott mást.

Nem tudtam eldönteni mit vont le abból az emlékből. Végig flörtöltünk egymással.