Egyszer élünk

1.

A nyár édes napsugarai lágyan simítják végig orcámat. Noha, ez a lágy simítás kellemesnek hangzik, nekem kezd elegem lenni belőle. Komolyan! Az a francos nap kiégeti a retinámat, miközben, majd megsülök az autóban, ahogy hajtunk Balaton felé az Egyszer élünk nevezetű táborba. És ez a tény annyira feldob, hogy mindezek a természet nyújtotta csapások az idegállapotom ellen, eltörpülnek az egyre jobban fokozódó izgalmamtól.

Ez a tábor valami elképesztő. Még decemberben néztem ki magunknak Millával, viszont erről Tóni is tudomást szerzett, így mindenképp bepofátlankodott a csajos programunkba, mondván, őt semmiből sem szabad kihagyni. Emlékszem, amikor egy közös, trécselgetős csajos estét tartottunk, még múlt nyáron... hát ne tudjátok meg mi lett a vége. Egy egész hónapig kellett körbeugrálnunk, mire megbocsájtott nekünk. Na, ezt semmiképp sem játszanám újra.

Visszatérve az eredeti témára, én magam épp azon gondolkodok, hogy mi a szart keres a kocsinkban egy negyedik tag. Tudtommal, csak hárman tartozunk bele ebbe a baráti körbe, így teljesen idegen volt az illető a hátsó ülésen Milla mellett. Csak azt láttam, ahogy percenként lángoló tekintettel egymásra néztek, aztán mikor ezt felfogták idegesen kapták el a tekintetüket. Majd meg is ölt a kíváncsiság, mégis vagyok olyan diszkrét, hogy ne kérdezzek rá ilyen nyíltan.

-          Te meg ki a franc vagy? - tette fel a kérdést Tóni a kormány mögül. Hál' Istennek ő nem hisz a diszkrécióban, ezért fesztelenül tud elcsevegni bármilyen témáról. Ismétlem BÁRMIRŐL!!! Emlékszem egyszer még, amikor megismerkedtünk, mindenféle szégyenérzet nélkül faggatott egy akkor éppen aktuális pasijelöltemet, a tini korral járó hormonális összezavarodásáról. Éppen a randi közepébe rontott bele, és addig kérdezgette az illetőt, míg elcsevegtek az egészről sacperkábé két órát az ÉN(!!!) jelenlétemben, aminek hála túl sok olyat tudtam meg a srácról, amit nem akartam volna, ezért szimplán csak felálltam, és közöltem vele, hogy ennek itt és most vége, még mielőtt elkezdődne. Mit ne mondjak... Nem viselte valami jól, és fél évig még zaklatott az sms-eivel, de szerencsére erre találták fel a tiltás gombot, én pedig vidáman alkalmaztam.

-          Milla barátja- szűrődött be a gondolataim közé a közönyös hang. Értetlenül kaptam hátra a fejem.

-          És mégis mit keresel itt? -ezt már én kérdeztem. Egyszerűen túlságosan fúrta az oldalamat a kíváncsiság. A kérdésemet hallva kissé eltorzult ábrázattal fordult a mellette somolygó Milla felé. Hát persze. Sejthettem volna, hogy ő áll e mögött.

-          Te nem meséltél rólam semmit a barátaidnak? - kérdezte csalódott hangnemben.

-          Nem igazán - nézett maga elé bűnbánóan.

-          Mit kellett volna mesélnie? - kérdezte Tóni a visszapillantó tükrön át nézve a tagra.

-          Nem is tudom... - tettetett úgy mintha elgondolkodna, a hatás kedvéért még az állán is végigsimított egyszer-kétszer, aztán újra megszólalt, enyhén haragos hanghordozással - esetleg mesélhettél volna arról, hogy együtt dolgozunk a könyvtárban. Talán még azt is hozzátehetted volna, hogy lassan egy hónapja, vagy nem is! Inkább azt, hogy éppenséggel járunk! - vitte fel a hangját, én meg ledöbbenten kaptam Milla felé a fejem, ám ő csak lehajtott fejjel babrált a kezeivel, miközben kissé elpirult.

-          Ez komoly? - nézett fel csillogó szemmel.

-          Igen, komolyan dühös vagyok - fújtatott még mindig a srác.

-          Nem! Mármint... mi akkor... most tényleg járunk? - nyögte ki nagy nehezen, ám a tekintete elárulta, hogy minden vágya az igenleges válasz.