Egyszer élünk

3.

Miután jól tele ettük a bensőnket, már tényleg indulni kellett a következő feladatra. Volt kemény egy aláírásunk, ami nagyjából a nullával egyenlő, ezért már sokkal lágyabb hangvételben arra buzdítottam csapattársamat, induljon megfele dedikálásokat gyűjteni. Azt beszéltük, hogy ketté válunk, hogy hatékonyabbak legyünk, aztán másfél óra múlva ugyan itt találkozunk a padnál. Így indultam neki a feladatnak.

Izgatottan ugráltam a következő áldozat után kutatva, akit hamar meg is találtam. Egy arra járó férfi. Nagyon szimpatikusnak tűnt első ránézésre. Odaálltam mellé és mosolyogva megszólítottam, mire ő idegesen végigmért a tekintetével, aztán azt mondta: Nem veszünk semmit! És már ment is tovább. Mit ne mondjak ez kissé váratlanul ért. Szomorúan hajtottam le a fejem, feldolgozva a kudarcot, de közben hangos röhögésre lettem figyelmes. Felnéztem, és Patrikot láttam a közelben egy vele egykorú fiúkból álló csoport közepén állva. Úgy nevetett a hasát fogva, folyamatosan felém mutogatva. Haragosan ráncoltam a szemöldököm, és jobb kezemet felemelve bemutattam neki, aminek hála még erősebben rá jött a nevetőgörcs, ezért inkább elegánsan távoztam.

A későbbiekben több sikerrel jártam, bár így is adódott egy két kínos szituáció. Például amikor egy babakocsit toló anyukát kértem meg, a benne ülő gyereknek valószínűleg nem voltam szimpatikus (vagy az anyja leadta a jelet, amivel elkergethet), mert a következő pillanatban fogta magát a kicsi és telibe hányta a nadrágomat. Elképedten néztem a fehér cuccot a combomon szétterülve, és undorodó mozdulatok közepette be siettem egy közeli nyilvános mosdóba. Na, ott sem lett sokkal jobb a helyzet, mert gyakorlatilag a gatyám tisztább volt, mint az egész Toytoy. Alig volt helyem, az orrfacsaró bűz sem segített, ezért igyekeztem minél hamarabb végezni a tisztogatással. Amikor ezzel megvoltam, szomorúan néztem a vizes foltot elől, ami pont úgy nézett ki mintha bepisiltem volna. Nem baj! Nyugalom! Lecsitítottam magam, aztán egy ,,ki nem szarja le?" elszólással kiléptem a fülke ajtaján. Már volt kemény 27 aláírásom, és a megbeszélt másfél óra is letelni kívánkozott, ezért visszaindultam a megbeszélt térre. Ott még sehol sem lattam Patrikot, ezért, hogy hasznos is legyek, újabb áldozatokat kerestem. Hamar ki is szúrtam egy fiatal lányokból és fiúkból álló csoport. Ha minden jól megy, akkor hat legyet üthetek egy csapásra. Ezzel az elhatározással léptem köreikbe, és szólítottam meg őket.

Kérdőn felém fordultak, mire én elkezdtem magyarázni nekik, hogy miről is van szó. Egy idő után feltűnt, hogy nem igazán figyelnek rám. Sokkal inkább a nadrágomat bámulták. Vagyis inkább a rajta lévő foltot.

- Nézzétek - csapta vállon az egyik srác a mellette álló haverját, folyamatosan rám mutogatva. - ez a csaj bepisilt - röhögött fel, és őt követte a maradék öt tag is.

- Jézusom! Hány éves vagy te? Nyolc? - kérdezte az egyik lány haját hátra vetve, valami fura hangon vihogva. Éreztem, hogy enyhe pír szökött az orcámra. Égtem, de annyira, hogy nehéz lett volna olyan eseményt találni az eddigi életemből, ami akár csak látszólag is, de megközelítheti ennek a szintjét. Egy csettintés alatt oda lett az a fene nagy magabiztosság, amivel kiléptem ide, és megszólítottam őket. Lehet nem kellett volna. Ez egy nagyon rossz ötlet volt. Már épp készültem lehajtott fejjel elfutni, mikor valaki vállon érintett és elém állva eltakart a többiek elől.

- Mit röhögtök, he? - kérdezte Patrik rángó idegekkel. Az érdekes beszédstílusától eltekintve még a hős jelzőt is rá lehetett volna aggatni abban a pillanatban. Ez azért elég váratlanul ért. - Véletlen leöntöttem - mutatta fel a kezében tartott flakont, ami tele volt Fantával. Vagyis a Fanta bodzás verziójával. Hmm... nem is olyan rossz az ízlése italok terén. - De titeket is ugyan így le tudlak önteni! - tette hozzá felém intve - csak az nem lesz véletlen - ezt már aközben mondta, miközben az elsőre röhögő srác sliccére célzott a palackkal, majd a beszólogatós lány ölébe irányította. Teljesen ledöbbent mindenki, beleértve engem is, de Patrik nem volt rest! Már ragadta is meg a karom, és a csuklómnál fogva rohant velem előre. Fogalmam sem volt róla merre mentünk. Az egészből csak annyit fogtam fel, hogy hirtelen már a nagy tömeg közepén kerülgettük az embereket. Természetesen úgy, hogy én mindenkibe IS belebotlottam vagy neki mentem. Ez nagyon felidegesített, így bármennyire hálás is voltam neki, csak haragot éreztem iránta. Erősen kirántottam a kezem a szorításából, mire megilletődötten megtorpant. De nem álldogálhattunk így sok ideig, mert hallottuk, ahogy a társaság mindenféle szitokszóval illetett minket, a tömegen átpréselve magukat egyenesen felénk tartottak.

Most én ragadtam meg az ő kezét, és gyorsabb tempóra váltva húztam magam után. Úgy rohantunk, mint valami eszelősek. Vagyis én biztosan. Fél másodpercre hátra pillantottam, és láttam, hogy most ő nem győz bocsánatot kérni minden egyes fellökött embertől. Ettől egy elégedett fél mosoly kúszott az arcomra, aztán már előre lesve futottam tovább. Nem bírtam követni merre megyek, de egy idő után észrevettem, hogy már nem követnek minket, ezért lassítottam a tempón, ahogy elnéztem, Patrik nagy örömére. Körbe kémleltem, és felfedeztem az előttünk terülő gyönyörűszép Balatont. Elképesztő kilátást nyújtott. - Tehát egészen a partig futottunk. - Állapítottam meg magamban, miközben alkarommal megtöröltem izzadt homlokom. Nagyon meleg volt, és így dél felé, egyre jobban tűzött a nap. Abban a pillanatban nagyon sajnáltam, hogy a táborban maradt a napszemüvegem. A kezemmel próbáltam beárnyékolni, úgy fordultam a padon fekvő Patrikhoz, aki teljesen kifáradt. Talált a közelben egy padot, azon feküdt, arccal az égető nap felé fordulva, erősen hullámzó mellkassal lihegett, miközben folyamatosan járt a szája. Óvatosan közelebb merészkedtem, így meghallottam mit is mondott. Én komolyan életemben nem hallottam még ilyen hosszú, és választékos káromkodást! Kikerekedett szemmel figyeltem, és azon töprengtem, hát ebbe meg vajon mi ütött?

Mellé lépve beárnyékoltam a fejét, így fel tudott nézni rám. Zavaros tekintettel vizslatott, majd egy idő után újra szólásra nyitotta ajkait.

- Te meg hogy a francba vagy ilyen rohadt gyors? - kérdezte felháborodottan, amire én már csak nevetni tudtam.

- Nem tudom - vontam vállat nem törődően. Valójában eddig tényleg nem hittem volna magamról, hogy gyors vagyok. Arra következtettem, hogy inkább neki rossz a kondija. Ezt meg is érdeklődtem (persze nagyon kedvesen, khmm szarkazmus). Erre az ő válasza az volt, hogy márpedig ő nagyon jó kondiba van, és mindenkit lealáz a teremben. Értetlenül bámultam egy ideig, aztán inkább rá hagytam.

- Éhes vagyok! - szóltam neki nyafogósan.

- Most kaptál kaját! Mit vagy úgy oda? - válaszolt felháborodottan.

-Tudod, a futás sok energiát fogyaszt - néztem rá úgy, mint aki bármelyik pillanatban felfalja, ha nem kap ételt pár percen belül. Ezt zárójelenetként megtoldotta a hasam korgása, ami elég bizonyíték volt számára, hogy elfogadja, márpedig most enni fogunk. Legalábbis én. Ő azt csinál, amit akar.

- Veszem észre - morogta az orra alatt az előbbi kijelentésemre reagálva, és döcögve meg indultunk kaját keresni. Megint.