Egyszer élünk

10.

Elcipelt egészen a Balaton partjára, ahol lerakott egy padra, és elém állva fölém magasodott. Mivel irritált, hogy ilyen magasról nézett le rám, ezért felültem a pad támlájára, a lábamat meg az ülőkéjére raktam. Viszonylag rendeződtek a magasságviszonyok, de még mindig rám vert 5 centit. Ez egyszer beletörődtem, és élveztem a tényt, miszerint amíg én kényelmesen ülök, addig Patrik állva marad. Hahh, legalább ennyi örömöm marad, amíg ő bekeményít. Mert éreztem, hogy valami nagyra készül.

- Szóval... - kezdett bele vigyorogva, de ez így számára túl egyszerű lett volna, ezért feltétlen bele kellett szóljak.

- Szóval miért mosolyogsz mindig? - kérdeztem, és láttam, ezzel most meg leptem. Teljes meghökkentség látszott az arcán.(ilyen egyáltalán van?)

- Hogy? - értetlenkedett, akár egy óvodás. Komolyan kezdem megunni, ezt a visszekérdezgetős dolgot.

- Miért mosolyogsz folyamatosan? - nem mintha zavarna, csak mégis. Ez az ember sosem szomorú? Honnan van ennyi energiája?

- Mert megtehetem. - rázott le egy gyors mondattal, és már folytatta volna az eredeti mondandóját, mire én közbevágtam.

- Ez komoly? Azért vigyorogsz, mert megteheted? Ez fura... még tőled is. - ő erre csak sóhajtott, mintha olyan nehéz lenne velem, aztán komótosan hozzám sétált, és leült a padra.

- Először is: ez fájt - grimaszolt, amin nekem nevetnem kellett - másodszor pedig, ez hosszú sztori. Nem hinném, hogy érdekelne - vonta meg a bal vállát, mintha legyintene. Ezt a szerénykedő, visszahúzódó mozdulatot, még egyszer nem láttam tőle, és be kell valljam, még feltételezni sem mertem róla ilyet. Lehet hamar ítélkeztem? Lényegtelen. Viszont eléggé felkeltette az érdeklődésem.

- Nem baj, nekem van időm - válaszoltam, és lecsúsztam mellé a padra. Most egész közel vagyunk egymáshoz. Be kell valljam, ez kölcsönöz egyfajta bizalmi légkört, ami meglepően kellemes. Magamban mosolyogtam ezen, így figyeltem Patrikot, ahogy zavartan csavargatta az ujjait, aztán hirtelen rám kapta a tekintetét. Egy kicsit meghökkentett ez a fajta viselkedése.

- Huhh, rendben. Elmondom. De fontos előre elmondjam, hogy ezt légyszi ne nagyon ad tovább senkinek. Ezt csak neked mondom. - fúrta a tekintetét a szemembe olyan mélyen, hogy bennakadt a levegőm és csak egy bólintására tellett tőlem.

- Ott kezdődött hogy... - Hajtotta le a fejét - hajj, egy kicsit zavarban vagyok -nevetett fel, amitől méginkább emberibb lett számomra - szóval hülyeség inkább hagyjuk.

- Ne már! Én tényleg kíváncsi vagyok. Légysziii! - néztem rá kérlelően.

- Jól van. De ez hülyeség.

- Figyelj, ennél hülyébbnek már nem nagyon nézhetlek. - Nyugtattam meg igen sajátos módon, de ahogy elnéztem, bevált. Halkan felnevetett és a fejét rázta.

- Mindez két évvel ezelőtt történt.

- Úristen! Elütöttek? Meghalt valakid? Vagy valami bűncselekményt követtél el? - kezdtem sorolni azokat a tipikus dolgokat, amik egy ilyen beszélgetés során elszoktak hangzani.

- Nem, ez most nem ilyen. Egy árvaházban volt. - folytatta, én pedig ezzel együtt elhalkultam. Most tényleg komolyan beszél, nem viccelődöm tovább.

- JézusomtégedÖrökbefogadtak? - hadartam el egy szuszra kétségbeesett képet vágva. Nem viccelődöm tovább... mostantól. Ezt még nem hagyhattam ki. Ahogy elnéztem megérte, mert halkan felkuncogott.

- Dehogy, a vér szerinti szüleim neveltek. Azért voltam árvaházban, mert ott önkénteskedtem.

- Huu, az menő. - véleményeztem, mivel köztudott tény, hogy nem bírok öt percnél tovább csendben maradni.