Egyszer élünk

5.2

Már elköszöntünk Tóniéktól és nagyban indultunk a maradék aláírást is begyűjteni, amikor Patrik felhozta a témát.

- Szóval miféle csodákra is céloztál az előbb? - kérdezte tetetett érdeklődéssel, holott a hanghordozásából ordított mennyire élvezi, hogy talált valamit, amivel szivathat. Nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy zavarba jövök, ezért inkább értetlenséget játszottam, nem túl hiteles színészi alakítással.

- Fogalmam sincs mire gondolsz - ráztam enyhén a fejem, ezzel fokozva tudatlanságomat.

- Ahhaaa - húzta el a szót, amivel még inkább az őrületbe kergetett. Még csak öt perce, hogy kibékültünk, de már újra annyira felidegesített, hogy a legszívesebben ott hagytam volna. - Akkor biztos félrehallottam - tett úgy, mintha hinne nekem, de közben végig ott virított a képén az az idióta mindentudó mosoly.

- Húúú, de elegem van - motyogtam magam elé, de nagy valószínűséggel nem voltam elég halk, mert Patrik érdeklődve fordult vissza felém.

- Hogy mondtad? – kérdezte, holott tudta mit mondtam. Látszott az arcán, hogy teljesen érthetően hallott, de így csak még inkább élvezte a piszkálásom. Azt hiszem megtalálta az új kedvenc elfoglaltságát.

- Mondom melegem van! - mondtam kicsit hangosabban, és a hatás kedvéért elkezdtem magam legyezgetni. Igazából nem is hazudtam akkorát, mert valóban eléggé forrón tűzött a nap. Már délután fele járhatott az idő, szóval abban reménykedtem, hogy lassan lejjebb ereszkedik és akkor alacsonyodik a hőmérséklet is.

- Tényleg eléggé tűz a nap - értett egyet velem, de közben végig idegesítően vigyorgott. Kicsit megszaporáztam a lépteim, hogy minél előbb lehagyhassam, és elfelejthessem ezt a beszélgetést úgy... örökre. Természetesen ez a tervem sem jött össze, mert könnyen tartotta a gyorsabb tempót is, ezért taktikát váltottam. Még mielőtt újra megszólalhatott volna gyors leszólítottam egy szembejövőt. Nagy szerencsémre megállt. Elkezdtem neki magyarázni, mire csak értetlenül rázta a fejét. Akkor bele kezdtem mégegyszer. Segélykérő nézett Patrikra, majd a fülére mutatott. Ahogy elnéztem, egy hallókészülék lehetett, ezért elismételtem harmadjára, még hangosabban. Itt már csak idegesen rázta a fejét, és kikapta a kezemből a papírokat. Gyorsan átfutottam a szemével, aláfirkantotta, majd idegesen elcammogott. Értetlenül kaptam utána a fejem. Felháborított a tény, hogy ennyire bunkó volt velem. Én csak kedves akartam lenni. Már azt sem lehet? Ahhhj. Ekkor elkövettem azt a hibát, hogy Patrikra néztem. És mit láttam??? Azt, hogy a röhögést próbálja vissza folytatni. Bár nem erőltette meg magát túlságosan, mert a következő pillanatban telibe a képembe tört hangos kacajjal kísérve. A kis szolid. Haragosan bámultam, és emelkedett hangnemben kérdőre vontam.

- Jól szórakozol?

- Hát mulatságos egy helyzet volt, nem tagadom. - nem értettem mire megy ki a játék. Szándékosan próbál kihozni a sodromból? Csak mert elég profi benne. Folyamatosan ezt csinálja!

- Mégis mi a franc volt mulatságos? Élvezed, hogy bunkózott velem, mi? - vontam kérdőre, mérges tekintettel.

- Hát... ebben az esetben te voltál a nagyobb bunkó, bocsi

- Hogy miiiii? Hogy van képed? - akadtam ki teljesen.

- Én csak az igazat mondtam! - tette fel a kezét védekezés kép, de ezzel semmit nem ért el. Én rendíthetetlenül nem hittem az ártatlanságában.

- Mifélét? - kérdeztem ingerülten, és dühömben a mellkasánál fogva neki nyomtam egy közeli fához a járda mellé. Ezzel kellő meglepetést okoztam számára, így egy pillanatra kiüllt arcára a döbbenet. Sajnos nem sokáig, mert hamar átment ravaszkás vigyorba.

- Telefonált - közölte teljesen váratlanul.

- Hogy tessék? - értetlenkedtem.

- A fickó, akire annyira kiakadtál. Épp telefonált.

- Dehát nem is láttam nála telefont!

- Fülese volt - mutatott jelzésképp a jobb fülére. Egy percig csak tátogtam a felismerés okozta meglepettségtől.

- Az... nem hallókészülék volt?

- Hogy mi? - nevette el magát – Hát az, hogy lehetne? Nem láttál még Bluetooth-os fülhallgatót?

- Háát... ilyet még nem - sütöttem le a szemem szégyenemben. Patrik vagy megsajnált, vagy megunt már ott ácsorogni - utóbbi a valószínűbb - mivel a következő pillanatban újfent kinyitotta azt a lepcses száját.

- Khmm... értem én, hogy kellemes tapizni, de ez már kezd kicsit sok lenni. - éreztem ahogy elhatalmasodik rajtam a zavarom - Megtennéd, hogy leveszed a piszkos mancsaidat az én erős, izmos, mellkasomról, ami amúgy minden nő álma, ezért bizonyos szintig megérte...

- Fogd be! - tapasztottam a kezem a szájára. Már oda a pillanatnyi zavarom. Önmaga fényezése elég felháborodást nyújtott ahhoz, hogy minden erőmmel azon legyek, csak hagyja abba. - Te komolyan elhiszed ezt magadról? - kérdeztem hitetlenkedve rázva a fejemet

- Mhhmm mim mühmmümm -válaszolta, de érthető módon semmit nem értettem belőle, mert a kezem még mindig a száját takarta. Gyors elvettem onnan, és egy bólintással ösztökéltem arra, hogy ismételje meg. - Még mindig tapizol - mondta érthetően és tisztán, de nem sokáig, mivel úgy döntöttem mégsem vagyok kíváncsi arra, mit mondd, ezért inkább újra befogtam a száját. Lövellt felém egy haragos pillantást, amire nem maradhatott el az önelégült mosoly, amit még tőle tanultam. Egy enyhe szúrást és nedvességet éreztem a kezemben. Ijedten kaptam el, és vizsgáltam szegény ujjam.

- Te megharaptál! - kiáltottam fel hitetlenkedve.

- Meg bizony - jelentette ki teljes nyugalommal. - és szívesen megismétlem, amennyiben újra a számhoz közelítenéd a koszos mancsaidat.

- Miii? Te beteg vagy! - ráztam újra a fejem dühödten, majd ismét elsétáltam.

- Mondja az, aki egy fához nyomott, majd befogta a számat.