Egyszer élünk

2.

Ez a tábor egy szar. Nem viccelek, mindjárt be is bizonyítom a miértjét. Mégis, hogy a francba fogok kibírni én itt 5 egész napot ezzel az egoista, seggfej szépfiúval? Fhúúú, nemrég kapta meg mindenki a párját a megnyitón, Milla Olit kapta. Mindenki ledöbbent, de leginkább ők maguk. Volt ám irulás-pirulás rendesen, és azt a mosolyt sehogy se lehet lemosni a képükről.

Ekkor állt mellém egy igen helyes fickó. Érted, ott állok teljes döbbenettel. Erős, magabiztos kisugárzás, semmi önimádat, csak az a bódító mosoly a szája sarkában. Pontosan az én esetem volt, totál ezt vártam ettől a tábortól. Csakhogy egy kis gond volt vele.

Már készültem leszólítani. Utólag visszagondolva csak arra tudok gondolni, hogy bár ne akartam volna. Utána neki meg miért kellett kinyitnia azt az átkozottul helyes száját? Ezzel mindent elrontott, és darabokra törte a hozzá hasonló fickókról alkotott álomképemet. Ott álltam, éreztem a szikrát kettőnk közt, ahogy mélyen a szemembe nézett, és aztán... Aztán elfordult, és leszólította a mellette éppen elhaladó lányt. És miért? Mivel kiderült, hogy nem ő volt a párom, hanem az az idegesítő (ultrahelyes, nem én mondtam) srác, aki a parkolóban ellopta az áhított helyünket, beszólt, majd lelépett. Mi meg persze forrongva kereshettünk egy másik helyet, folyamat szidalmazva őt, és sajnálom, de szerencsétlen anyját is (Jól van, tudom, hogy nem tehetett róla, hogy ilyen köcsög, visszamaradott lényt hozott világra, sőt, sajnáltam is szegényt, de hát mit mondjak? Fiatalok vagyunk, fáradtak, és rohadtul idegesek.)

Miután lecuccoltunk egy faházban, és megkaptuk a mai kihívásainkat, könnyes búcsút vettünk egymástól. Én a központnak nevezett tisztáson vártam a kiválasztott csapattársam, akivel már a megnyitón szerencsétlenségemre összefutottunk. Csak egy rövid sziára futotta, aztán otthagyott, szóval nem javult a véleményem róla a parkolós incidens óta.

- Mi a mai feladatunk? - kérdezte mellém lépve az egoista illető, mire magamba fojtottam egy szemforgatást, és erőltetett kedvességgel válaszoltam.

- Nem tudom, mivel még nem néztem meg

- Akkor esetleg elolvashatnánk - pillantott a kezemben tartott cetlire.

- Ja, esetleg - nyomtam a kezébe nem törődően. Egy ideig értetlenül nézett rám, aztán vállat vonva széthajtotta, és elkezdte felolvasni.

- A felsorolt öt közül minimum hármat kell teljesíteni, ha nem tesszük, akkor cseszhetjük - szűrte le a lényeget az olvasottakból.

- Mit takar az, hogy ,,cseszhetjük"? - kérdeztem vissza idézőjelet mutatva a levegőben.

- Nem léphetünk be aznap a tábor területére egészen addig, míg nem teljesítettük a megadott feladatokat.

- Király - suttogtam magam elé elképedve. Erről valahogy elfelejtettek említést tenni, amikor jelentkeztem. Bevallom őszintén ez nagyban rontott az amúgy is instabil kedélyállapotomon, és az sem segített, hogy valahányszor felnéztem, ez az anyaszomorító teremtmény nézett vissza rám.

- Egyébként Patrik vagyok - küldött felém egy csábos mosolyt.

- Egyébként nem nagyon érdekel - forgattam a szemem, miközben elindultam a kapu felé.

- Héééé! Most miért kell ilyen bunkónak lenned? - futott utánam felháborodottan. Egy biztos, látszik, hogy még nem ismer, ugyanis erre még jobban felkaptam a vizet. Még engem vádol? Ő nem volt bunkó, amikor elfoglalta előlünk a parkoló helyet? Miatta majdnem lekéstük a megnyitót.

- Nem voltam az - mormoltam idegesen.

- Pedig szerintem, de, nagyon is - nyafogta. Elegem lett. Egyszerűen nem lehet mellette nyugodtnak maradni. Hirtelen megtorpantam, és vele szembefordulva kikaptam a kezéből a cetlit. Gyors átfutottam a szememmel. Eléggé kellemetlen feladatok voltak, de tudtam, hogy csak azért érzek így, mert vele kell végig csinálnom. És igen, szándékosan nem említem nevén még a gondolataimban sem. Amúgy semmi problémám nem lenne, sőt valószínűleg alig várnám, hogy induljunk.