Egyszer élünk

8.

- Napsiii!!! - hallottam egy visítást már kora reggel. Kómásan átfordultam a másik oldalamra, és a fejemre húztam a takarót.

- Hagyj békén! Korahajnali nyolc óra van - motyogtam félálomban, panaszos hangon.

- Még hogy korán! Már mindenki fent van - próbált motiválni eléggé sikertelenül.

- Aha, akkor menj, őket szórakoztasd! Engem pedig hagyj aludni! - nyafogtam továbbra is a takaróm oltalma alól.

- Jól van miss rejtélyesen későn érek haza a sráccal, akit elméletben ki nem állhatok. - mondta és már indult is ki a házból, de azért még visszafordult - megyek, megmondom a lovagodnak, hogy nem vagy rá kíváncsi - hintette el, amire rögtön kipattantak a szemeim.

- Tessék?! Milla, gyere csak vissza! - álltam fel, és szitkozódva utána indultam. Persze, nem volt kedve lassítani, egyszerűen kilépett az ajtón és ott hagyott. Idegesen futottam utána folyamatosan azt pedzegetve, hogy miképpen fogom kioltani az életét ezek után. Viszont amint kiléptem az ajtón, újabb problémába ütköztem. Egy sokkal erősebb, keményebb, és jóképűbb problémába. Mármint egy hülye, ellenszenvesbe. Igen, pontosan erre gondoltam.

Megilletődve néztem fel rá, ő pedig egy hatalmas, teljes fogsoros vigyorral válaszolt. Hú, de idegesítő ez az arc.

- Hova ilyen sietősen? Csak nem meghallottad, hogy itt vagyok, és egy percet sem tudtál tovább ki bírni nélkülem? - ugratott azzal az átkozott nézéssel, én meg ekkor határoztam el, hogy nem szimpla, hanem sorozat gyilkos leszek. Milla még várhat, az előttem állóval kezdem.

- Nem, meghallottam, hogy erre jössz, mert velem ellentétben te tényleg levakarhatatlan vagy - mutattam rá a hatás kedvéért - ezért gyors el akartam futni, mielőtt megtalálsz. Sajna nem jártam sikerrel - vágtam vissza és a fejemet rázva szomorúságot tetettem. Ő erre csak felröhögött és a kezével erősen összekócolta a hajamat.

- Menj, tedd rendbe ezt a szénakazalt a fejed tetején, aztán gyere reggelizni, mert indulnék már. - zárta le a beszélgetést, aztán egyszerűen megfordult és lelépett. Most ébredtem, kirohantam, ő meglátott és... hogy nézhetek ki? Már épp kezdtem zavarba jönni, amikor leesett, mit is mondott. Az előbb leszólta a hajam. Beszólt, nekem pedig nem volt időm visszaszólni. Húú, ezért aztán kap. Úgy megkapja, hogy... a düh motivált egész reggel. Haraggal, öltöztem fel, haragból sminkeltem, és ami a legfontosabb, haragból fésülködtem. Meg sem néztem a végeredményt a tükörben, csak kiléptem a szobából, és indulatosan elindultam a reggeliző felé. Lehet ennek volt köszönhető, hogy amint leültem a barátaimhoz, -akik közé valamiért Patrik is befészkelte magát-, az említett személy tátott szájjal bámult rám. Ami talán még hízelgő is lehetett volna, ha nem teszi mindezt ivás közben, így a vizet tartó keze megállt félúton. És innen jött az ihlet. Kicsit közelebb mentem és felé hajolva úgy tettem, mintha meg akarnám ölelni(amúgy nem szerettem volna, miért akarnám? Hisz... hisz... nem is bírom! Annyira... Ahhj!), közben pedig "véletlen" meglöktem a poharat tartó kezét, mire a pohár víz az ölébe és a mellkasára folyt. Most mit mondjak? Ha látsz egy embert, akinek a kezében egy maga felé döntött teli vizespohár van, arra feltétlen rá kell segíteni, bármilyen viszonyban is vagy az illetővel. Ilyen helyzetet, semmiképp sem hagyhatsz ki!

Természetesen az egész asztaltársaság felröhögött Patrikot kivéve. Én csak néztem rá szende mosollyal. Egészen addig, míg lejjebb nem vándorolt a tekintetem. Nem! Nem vagyok perverz, nehogy félreérts! Csak az az átkozott görény fehér pólóban volt. Ami a víznek(vagyis nekem) köszönhetően most teljesen átlátszó, így elég pontos rálátást nyújt a kidolgozott felső testére. Baszki, miért kell ilyen jól kinéznie? És azok a kockák... igen, ha jól számolom hat is van. Sose ment a matek, de eddig még én is eljutottam. Most rajtam volt a sor, hogy ámuljak, de hamar észrevettem magam, és tetetett közönnyel helyet foglaltam a jobb oldalán. Ő még mindig szitkozódott, majd amikor érzékelte a jelenlétemet, egyszerűen lehúzta a pólóját, és egyenesen rám dobta. A ruhám, az arcom, a sminkem, a nadrágom minden csurom vizes lett. Teljesen átáztatott.

- Én nem hiszlek el! - csaptam a karjára indulatosan. Nem tehetek róla, egyből felforrt a vérem. Sajna, Patrik elég profin ért ehhez. Legalábbis hozzá vezethető vissza az elmúlt napon történt bármelyik kitörésem. Tehát az ő hibája. Minden az övé! - Menj a francba! - ütlegeltem tovább, ő pedig mostmár vigyorogva( komolyan. Már megint?!?!?!) kapta el mindkét kezem és így bámult rám.

- Lefolyt a sminked. - közölte a nevetést visszafojtva. Reggeli gyilkos hajlamom újfent felütötte fejét. Meg is lett az elsőszámú célpont.

- Mert nem vízálló - válaszoltam tetetett nyugalommal. Ha nem látja rajtam mennyire ideges vagyok, talán váratlanul is lecsaphatok rá, és akkor nagyobb lesz a döbbenet.

- Tényleg? - némi csodálkozást bújtatott a hangjába, amit el is hihettem volna, de szerencsére nem voltam olyan hülye, mint azt külsőről megállapítják, mert láttam azt a csalafinta csillogást (micsoda alliteráció, ma ilyen költősdibe nyomom. ) a szemében. Plusz a mosolyráncok is lebuktatták. - Kár érte. Jól állt. - folytatta a vérem szívását, amit inkább az idegeim bántak. Egyre jobban vörösödött a fejem. És nem a zavartól. Ezt tanúsíthatom.

- Kösz - vicsorogtam viszonylag visszafogottan(eskü egy alliterátor veszett el bennem. Egyáltalán van ilyen? Majd lesz!). - engedj el légy szíves! - kértem a tőlem telhető legkedvesebb hangnemben. Közben körülöttünk a többiek lélegzet-visszafojtva bámultak, nem hiába. Ők már ismerték a pezsegő vérmérsékletemet. És annak átkát is.

- Nem - rázott le ennyivel a köcsög, aztán tovább nézte a szétázott arcom. Most komolyan ennyire hülyén festek?

- De! - feleltem nem túl éretten. Ő ezen csak nevetett. Hát mi mást tenne? - Eressz! - kiáltottam már jóval hangosabban az előző hangnememhez képest.

- Eszemben sincs Napsugár - sugallta mindezt olyan idegesítően, hogy hányhatnékom támadt. Chh... Napsugár. A teljes nevem. Milyen eredeti.

- Napsugár? Ez az új hepped? - kérdeztem vissza igen gunyoros hangvételben.

- Hogy mim? - értetlenkedett.

- Ne legyél már ennyire nyomorult! - kértem egy fáradt sóhajt megeresztve. - hepp. Nincs meg?

- Ő... nincs - rázta a fejét.

- Hepp egyenlő... - kezdtem, és közben jeleztem Millának, hogy keressen rá, mert hiába volt meg bennem, hogy mi ez a szó, leírni egyszerűen nem tudtam. A hepp az hepp és kész! Ő persze elsőre nem vette a lapot, de amikor már úgy tikkeltem, hogy csoda, ha a Marsról nem szúrták ki, végre megértett, és már vette is elő a mobilját.

- Hepp egyenlő személyes hóbort, rögeszme, érzékeny téma, ami észszerűtlen reakciót vált ki - olvasta fel, aztán elégedetten nézett fel. Elvégezte a feladatát, nincs miért aggódnia. Ellentétben a mellettem ülő idegesítő egyénnel, aki továbbra sem volt képes elengedni a kezem, pedig mindketten tiszta vizek voltunk, viszont ez valamiért nem hatotta meg.

- Figyelj! Van ott valami.- kezdte és az arcom felé nyúlva szét maszatolta az eleve ázott sminkemet. Jól, van, nem szabad kiakadjak, de ez a...

- Állat! - csaptam el a zavaró végtagot és csak még dühösebb lettem rá.

- Nem azért, de...

- Nem kérek véleményt az aktuális kinézetemről! - kiáltottam, aztán forrongva visszavonulót fújtam, vagyis elindultam a szobámba átöltözni. És a sminkemet is helyre rakni.