Egyszer élünk

9.

Fél órával később már javában Balatonfüred utcáit róttuk, és kerestük a szelfizésre alkalmas, és egyben hajlandó egyedeket. Igen, sikerült továbblépnünk a korábbi nézeteltéréseinken, és teljes figyelemmel tudtunk öszpontosítani a legújabb feladatra, ami nem más, minthogy 20 szelfit kell készítenünk különböző ismeretlen emberekkel. Őszintén szólva elég izgalmasnak hangzott a dolog, de amióta beértünk a városba mindössze 3 kép készült, és ezt is elég nehezen sikerült kivitelezni. Viszonylag sok problémába ütköztünk. Csak hogy párat említsek ezek közül, az első és legnyomósabb probléma nem más, mint Patrik. Igen, mert ahányszor találtunk valakit, azzal poénkodott, hogy mi járunk. Nos, remélem egyértelmű mindenki számára, hogy ez viccnek is rossz. Természetesen nem hagyhattam szó nélkül! Visszavágtam, beszóltam, talán még meg is fenyegettem, de a lényeg, hogy mire sikerült mindkettőnknek lecsillapodnia, a leszólított személyek 90 százaléka eltűnt. Igen, kifejezetten döcögősen indult a dolog.

- Patrik, most komolyan! Miért kell ezt csinálnod? - vontam kérdőre, amikor újból bekövetkezett a fent említett probléma.

- Mert ez így unalmas! Valamivel fel kell dobni! - felelte, amivel magamban még egyet is ertettem. Nem olyan buli 33 fokban, tűző napon császkálni. Majd le rohadt már rólam a trikóm, és eléggé ájulás határán éreztem magam.

- De ne így tedd! - vágtam rá, mert azért ne ez legyen a szórakozása.

- Hát akkor mégis mi? - értetlenkedett tovább. De én majd kitalálok valamit!

- Ezt csak bízd rám - vigyorogtam sokat sejtetően, aztán indultam vissza vadászni az emberekre. Hamar találtam egy kedvesnek tűnő lányt, aki még benne is volt a fotóban. Gyors magam mellé hívtam Patrikot, aki eddig csak állt és engem figyelt. Amikor mellém ért, elkészült a kép. Aztán indult volna tovább. Csakhogy nem számolt velem. Én mondtam, hogy feldobom ezt a feladatot. És milyen élvezetes volt nézni az arcát, amikor a kedves lány elkérte a telefonszámát, azzal a mondattal, hogy szívesen látná show közben is. Igen, előfordulhat, hogy azt hazudtam, Patrik egy táncos. De nem is akármilyen. Chippendale táncos. Nevetésemet visszafojtva figyeltem a döbbent mimikáját, amikor a lány elkezdte a munkájáról faggatni. Pontosan láttam, hogy mikor esett le neki a dolog, mert egy gyilkos pillantással jutalmazta a kreativitásom. Én csak mosolyogtam, és közben elindultam, hogy kettesben hagyhassam őket, hadd élvezzék egymás társaságát. Láttam, hogy milyen feszéjezett lesz Patrik, aztán egy gyors köszönés után már fordult is el. Egyenesen felém indult, amitől egy kicsit megijedtem, de jobban élveztem a helyzetet, minthogy inkább elfussak. A következő pár embernél is eljátszottam egy-egy ehhez hasonló csínytevést, de Patrik hamar megelégelte. Nem is értem miért.

- Jól van, Napsi! Most már tényleg fejezd be! - jött oda dühösen egy újabb általa megbántott lányt hátrahagyva. Igen, szegénykék hamar beleélik magukat, aztán meg jön a csúf igazság, hogy nincs is Patriknak semmiféle érdeklődése irántuk. Mit ne mondjak... az élet néha szar. Általában meg kegyetlen.

- Ugyan miért? Legalább nem unatkozol. - néztem rá a leghatásosabb boci szememet elővéve. Erre újfent egy szemforgatás volt a válasz, amivel én nem törődve inkább tovább baktattam. Meg is találtam a következő célpontot, aki nem volt más, mint egy kedves arcú, szőke, magas lány. Gyors leszólítottam, így mire Patrik odaért, mi már a szelfire pózoltunk. Besiklott mellém, és csábító mosollyal átkarolt. Amikor elkészült a kép, simán tovább tudtunk sétálni, mivel ezúttal megkegyelmeztem csapattársamnak, és nem adtam le róla semmilyen hamis történetet. Ő nem foglalkozott ezzel, teljes nyugalomban sétált tovább vállamon a karjával. Legalább megköszönhette volna, de nem. Ő csak tovább hergelt.

- Levennéd a kezed a vállamról? - érdeklődtem kicsit sem kedvesen. Ez sem igazán érdekelte.

- Nem. - válaszolt. És ennyi, semmi magyarázat. Ezt nem hiszem el!

- De, vedd le a kezed! - emeltem meg kicsit a hangerőm, hátha nem értette tisztán az utasításomat. Bár ezt kétlem, de nála nem lehet tudni.

- Nem, kényelmes, hogy ilyen alacsony vagy.

- Alacsony? Én?! - azt hiszem itt kezdett el gurulni a gyógyszerem. - 165 centi vagyok! Inkább te vagy a túl nagy mamlasz - gurultam be másodpercek alatt. Patrik igen értett hozzá.

- Teljesen normális a magasságom, továbbra is úgy gondolom, hogy te vagy kis növésű. Nem tudsz meggyőzni. - közölte határozottan. Aha, persze. Én meg majd ennyitől feladom. Túlságosan alábecsül engem.

- Tudod miért vagy te rohadt magas, én pedig teljesen megfelelő méretű? - kérdeztem, ő meg nyitotta a száját, hogy közbe szóljon, ezért nemes egyszerűséggel szembefordultam vele, és a mutatóujjamat a szájára nyomtam.

- Cssss! Most én beszélek! - néztem a szemébe, majd amikor megbizonyosodtam afelől, hogy nem kívánkozik kinyitni azt a lepcses száját, elemeltem az ujjam. Nem kellett volna, mert így megint belekezdett volna, ha nem állítom le időben ugyanezzel a mozdulattal.

- Mondom csönd! Ez nem jelent neked semmit? - kérdeztem, de nem tudom mit vártam. Ő csak a fejét rázta. Az előbbi procedúrát még párszor lejátszottuk, mire rájöttem, hogy ő tényleg nem képes a fegyelmezett némaságra, ezért inkább otthagytam az ujjam, és így folytattam, a mondókám.

- Szóval... rájöttem. Azért vagyok ilyen alacsony, mert a virágok lassan nőnek... NEM, NEM SZÓLALSZ MEG, MERT MÉG MINDIG FOLYTATOM - tértem ki, mert csak nem hagyja, hogy nyugodtan végigmondhassam -Te pedig, azért vagy ennyire természetellenesen magas, mert a gyökerek sokkal gyorsabban nőnek. Látod? Rájöttem. - vigyorogtam a képébe, miközben elemeltem a kezem a szájától. A döbbenettől még nem bírt megszólalni, de már láttam kialakulni a következő, hosszas szidás áradatot. Ezt megelőzve karon ragadtam, és indultam tovább teljesíteni a feladatot. Szerencsétlen Patriknak egyszer sem hagytam annyi időt, hogy visszavágjon, mert mindig tovább szaladtam egy másik emberhez, neki pedig követnie kellett a feladat miatt. Így ment ez egészen a feladat végéig. Amikor elkészült a huszadik szelfi, már nem tudtam nagyon merre menekülni. Ettől függetlenül megpróbáltam, és elindultam egy kajálda felé, mondván hogy éhes vagyok, de őt ez nem hatotta meg. Mikor elléptem mellőle, szorosan megfogta az alkarom, és maga felé fordított.

- Napsi, tovább nem menekülsz. - nézett rám azzal a ravaszkás vigyorral, amire a gyengébb pillanataimban még azt is mondhatnám, hogy jóképű, de mivel éppen elég haragos kedvemben voltam, ezért szimplán idegesítő címkét tudtam csak ráakasztani.

- Miért menekülnék? Ezt úgy mondod mintha félnem kéne, de mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy ez mennyire nevetséges lenne. - válaszoltam teljes nyugalommal, amivel még jobban felidegesítettem, és egyre nehezebben tudta megőrizni a józaneszét.

- Pedig ez esetben nem viccnek szántam - próbált rám ijeszteni, de őszintén szólva mit tehetne ellenem? Semmit, szó szerint.

- Most komolyan, Patrik - kezdtem lesajnálóan - csak nézz magadra - mértem végig a cipőjétől egyenesen a feje tetejéig. Jó, az arcánál lehet elidőztem egy kicsit, de ekkora bűnt még megengedtem magamnak.

- Ahogy elnézem tetszik amit látsz - harapott az ajkába a mosolyát takargatva. Hát nem jött össze, láttam ahogy dagad a keble a büszkeségtől. Chh, idióta. Amíg a mosolyával voltam elfoglalva, nem figyeltem a kóricáló kezeit, ami nagy hiba volt, ugyanis a következő pillanatban az ujjait az oldalamba fúrta, és így csiklandozott, én pedig sikoltva nevettem. Nem bírtam abbahagyni. Levegőt kapkodva visítottam, miközben szabad másodperceimben Patrikot szidalmaztam vagy ráparancsoltam, hogy hagyja abba, amit persze nem tett meg. Miért is hallgatott volna rám? Meg kellett várnia, amíg minden környéken lévő ember észrevesz, és elég ideig megbámul ahhoz, hogy már én érezzem kínosnak. Ezt még nagyon meg fogja fizetni. De meg ám! Úgy kap, hogy...

A vállára kapott. Egyszerűen felemelt, és a vállára kapott. Mintha valami kicseszett sószsák lennék. Egy igen kigyúrt vállon. Jól van, a kondiba fix bérlete van. Kár, hogy az agyát nem tornáztatja.