Egyszer élünk

6.2

- Na, mi legyen a kövi feladat? - kérdeztem, még mielőtt bármit mondhatott volna, ezzel egyértelműen közöltem vele az álláspontomat. Mintha hangyányi csalódottságot véltem volna felfedezni rajta, de nem tartott sokáig, mert a következő pillanatban, már teljes fogsoros vigyor ült az arcán. Miért mosolyog ennyit ez az ember?

- Fogalmam sincs. Nekem már nincs kedvem még egyhez. Este öt múlt, majdnem vacsora idő - jelentette ki, amivel nem igazán segítette előre a következő feladat végrehajtását.

- Igen, én is éhes vagyok, de már csak egy feladat van, és azt mindenképp meg akarom csinálni, mielőtt eszünk.

- Ahhj, de nekem nincs kedvem - nyafogott, akár egy kisgyerek.

- Na, még egy ok, hogy minél gyorsabban végezzünk! - vágtam rá erőétetett lelkesedéssel.

- Jól van na! Milyen feladatok vannak még azon a papíron? - kérdezte egy fáradt sóhaj kíséretében, amivel egyértelműen kifejezte szenvedését.

- Öhmm, jól van ezek elég furák - jeleztem miközben megnéztem a maradék három lehetőséget. - de nekem bejönnek! - tettem, hozzá mielőtt elkezdtem volna sorolni.

- Ahhj! Ne már! - panaszkodott a különböző opciók hallatán. - most egyikhez sincs kedvem

- Elhiheted, hogy nekem se, de ha belegondolsz egész izgik. - próbáltam motiválni leginkább mindkettőnket, nem túl sikeresen.

- Akkor inkább menjünk vissza!

- Hogy? - néztem rá értetlenül.

- Ahogy hallottad! Simán menjünk vissza!

- De ez lehetetlen. Minden nap minimum három feladatot kell teljesíteni. - próbáltam ellene érvelni, de nem igazán hatotta meg.

- Figyelj! Szerinted kiderülne, ha csalunk? - kérdezte, amire teljesen elkerekedett a szemem.

- Csalni??? Biztosan nem!

- Jó, nem úgy értettem, de na! Mit gondolsz, a vízisít mivel bizonyítod? - mondott egy eléggé ésszerű állítást, de a csalás gondolata még mindig nem tetszett. A válasz egyszerű. Semmivel. Mégsem volt túl szimpatikus számomra továbbra sem az ihlet.

- Jó, és ha kiderülne?

- Nem fog. Ha meg igen, akkor mit tesznek? Felnőtt emberek vagyunk, önálló döntésekkel. Azt csinálunk, amit akarunk.

- Igen, de...

- De ha attól jobban érzed magad, akkor holnap eggyel több feladatott csinálunk, jó? - próbált nyugtatni. De engem nem kell nyugtatgatni! Pláne nem neki!

- Nem! Igenis megcsináljuk az egyiket a listáról, és... - nem tudtam befejezni, mert minden jel arra mutatott, hogy feladta a harcot. Vagyis inkább a maga módján teljesítette az akaratát, ugyanis szimplán felkapott a vállára, és így indult meg a tábor helyszíne felé.

- PATRIK! TEGYÉL LE ! - kiabáltam, de süket fülekre találtam.

- A JÓ ÉLETBE, MOST AZONNAL ERESSZ! - ordibáltam tovább, miközben elkezdtem vadul a hátát csapkodni. Ő továbbra is zavartalanul sétált, velem mit sem foglalkozva. Ezen még inkább kiakadtam, mert nagyon zavart, hogy semmibe vesz, ezért elkezdtem addig forgolódni, míg egyik kezemmel elértem az oldalát, és jó erősen beleszúrtam. Hirtelen érte, ezért egy pillanatra megugrott, de mást nem nagyon reagált.

- Napsi! Állj már le! - szólt rám enyhén forrongva. Mi az, nem úgy sikerült a kis terved? Hát engem aztán nem lehet semmibe venni.

- Akkor tegyél le! - vágtam vissza dühösen.