Egyszer élünk

7.1

- Nem lehet - jelentette ki sokadszorra a tábor kapujában álló szervező.

- DE kérem! Nem látok semmi olyat, ami okot adhatna arra, hogy megtiltsa a táborba való belépést. - könyörgött Patrik már számolni sem bírom hányadjára.

- Én viszont igen. A mai nap három feladat helyett csak kettőt végeztetek el, tehát a tábor kapui számotokra zárt marad, ameddig meg nem csináltok egy harmadikat. - közölte a fájdalmas tényeket szárazan, miközben félreállt és beengedett egy éppen akkor érkző párost. Mi Patrikkal szájtátva bámultunk.

- Őket miért engedte be? - kértem számon felháborodott hangnemben.

- Mert elvégezték mind a három feladatot, ami ebben a táborban ALAP elvárás - nézett szúrós tekintettel ránk, külön hangsúlyt fektetve az "alap" szóra.

- Arrrrrg! De mégis mivel bizonyítja? - próbálta kijátszani továbbra is Patrik.

- Megvannak a módszereink - rejtélyeskedett tovább a szervező, amin kezdtem magam felhúzni.

- Igen? Akkor mégis milyen feladatokat végeztünk ma el? - teszteltem le. A nő egy ideig nem válaszolt, csak lenézett a kezében lévő tabletre, majd lassan felemelte a fejét, ránk nézett és közölte pontosan, hogy mit mikor végeztünk el, milyen hosszan, sőt azt is kiemelte, hogy mennyit veszekedtünk. Egy darabig mindketten teljesen lesokkolódtunk, majd feladtuk, és inkább szomorúan elkullogtunk. Ez nem jött be. NEM JÖTT ÖSZE! ARRRGH! Pedig PATRIK ötlete volt, és én mondtam neki, és nem is akartam jönni, pedig.... Ezt igazából vele is közölhetném.

- Ez mind a te hibád! - szúrtam oda neki kicsit sem kedvesen. Nem tehettem róla! Épp nagyon haragudtam.

- Tudom, oké? - válaszolt ingerülten. Úgy tűnik őt is megviselte a dolog. Lehet nem bír veszteni. Vagy csak nehezen dolgozza fel. Igazából fogalmam sincs, és nem is érdekel.

- Jól van na! Nem kell itt ingerültösködni! - próbáltam csitítani, mert kezdett ő maga is eléggé felidegesíteni.

- Pff! Milyen szó ez? Egyáltalán létezik ilyen? - kérdezte egy fokkal nyugodtabban. Nem azt mondom, még mindig látszott, hogy nehezen fogja vissza az indulatait, de egy kicsit talán enyhült.

- Persze! Én magam tanúsíthatom!

- Aha, más hitelesítő forrás nem játszik?

- Nem hinném - ráztam meg a fejem, amivel egy apró mosolyt csaltam a szája sarkára.

- Akkor szerintem nem létezik - igyekezett szerinte "jobb" belátásra bírni, de én nem engedtem a sötét oldalnak. Hősiesen álltam a sarat. Egy ideig elvitáztunk ezen, és ezidő alatt lassan visszaértünk a városba.

- Na, most mi legyen? - néztem körbe tanácstalanul.

- Nem tudom, de az fix, hogy üres gyomorral én nem állok neki semminek - felelte Patrik, és már húzott is be a legközelebbi étterembe. Mivel jómagam is éhes voltam, hamar belementem, ami egyből feltűnt neki.

- Fura vagy - nézett rám, miközben lassan helyet foglalt egy asztalnál. Én is követtem a példáját, és közben kérdőre vontam az előző kijelentését.

- Mert alig ellenkeztél. Pedig az egész napom abból állt, hogy téged győzködtelek! - magyarázta lelkesen.

- Ja, csak én is éhes vagyok. Inkább örülj neki! - javasoltam, diszkréten utalva, milyen kivételes mázlija van ezzel a ritka esettel. Vagyis velem. Meg az éhségemmel. Áhh, inkább hagyjuk.

- Jó, jó! - emelte fel a kezét védekezésképp, majd újfent megszólalt. - És kaja után hogyan tovább?

- Nyilván meg kell csináljunk egy feladatot - néztem rá szigorúan.

- Hát, ja. Sajna muszáj. - szomorodott el egy pillanatra, de hamar visszatért a jókedve. - Addig ismerkedjünk!

- Ismerkedjünk? - döbbentem le még az eddigieknél is jobban.

- Hát persze! Mármint egymással, érted?

- Öhmm, nem igazán - értetlenkedtem továbbra is. Na, itt aztán egy részletes bemutatót tartott a saját életéről. Teljesen ledöbbenve hallgattam, miközben csak beszélt, és beszélt, és be nem állt a szája. Megtudtam, hogy egyke, de van egy fogadott testvére. Ezt igazából úgy magyarázta, hogy túlságosan bírja a kisgyereket, és inkább tekint rá testvérként, de az nem derült ki, honnan ismeri. Ezt hihetetlenül aranyosnak találtam, de természetesen nem kötöttem az orrára, nehogy túl nagy legyen az önbizalma. Miután ledarálta a hosszas monológját az életéről, én következtem. Először teljesen zavarba jöttem, elképzelni sem bírtam, hogy érdekelné őt bármi is velem kapcsolatban, de addig noszogatott, míg lassan elkezdtem. Megosztottam vele, hogy én is egyke vagyok, hozzá hasonlóan. Emellett, hogy két ember áll hozzám a legközelebb. Itt mindenttudóan rám nézett megkérdezte, hogy a szüleim? Amire én értetlenül néztem rá. Mondtam neki, hogy nem. Bár nem vagyok rosszban velük, azért annyira szorosnak sem mondanám a kapcsolatunkat. Inkább elmeséltem neki, hogyan ismerkedtem meg Millával, ő pedig végig hallgatott. Aztán meséltem Tóniról is, ő pedig végig figyelmesen hallgatott, és egyre többet kérdezett. Mintha tényleg érdekelte volna. Ez kellő bátorságot adott nekem, és a végén addig beszélgettünk, hogy már este kilenc óra lett. Az étteremben diszkréten jeleztek, hogy már pofátlanul sok ideje foglaljuk az asztalt, és ideje lenne fizetni, és továbbállni, mire Patrikkal egyszerre kaptuk elő a bankkártyánkat. Szúrósan ránéztem és mondtam, hogy én állom, mire felnevetett, és közlte, hogy azt már biztosan nem. 

Mérgesen bámultam amíg a terminálhoz érintette a SAJÁT kártyáját, még önelégülten rám is kacsintott! Erre mérgesen felálltam, és szemforgatás közben azon agyaltam, hogy miképp tudnék visszagvágni neki. Rögtön be is ugrott!

- Köszönöm Patrik, hogy kifizetted a vacsorámat. Hihetetlen milyen könnyen rá tudtalak venni. - jegyeztem meg vidoran sétálgatva mellette a parton.

- Ahhaa, vagy csak zavar, hogy buktad a kettőnk harcát és most így próbálsz visszavágni. - fordította felém azt a hihetetlenül tudálékos(nak hitt) fejét. Chh.

- Dehogy - legyintettem lenézően - alapból ez a taktikám. Plussz azt a kártyámat vettem elő, amiről már rég lefogyott az összes pénz.

- Tessék? - kiáltott fel értetlenül. Na, ez mindjárt jobban tetszett.

- Mi az? Fáj, hogy átvertelek? - kérdeztem enyhén lesajnáló hangon. Én komolyan nem akartam megbántani, de annyira élveztem őt szivatni!

- Dehogy vertél! - dünnyögte, és elszállni láttam azt a fene nagy jókedvét.

- Szerintem mégis bejött! - incselkedtem tovább. Ő erre már semmit nem reagált, csak fogta magát, és leheveredett egy padra. Egy ideig szobroztam mellette, aztán beadtam a derekam, és mellé ültem. Így bámultuk az előttünk lágyan ringatózó Balaton varázslatos képét. Velünk szemben a túlparton számos apró fénypont, akár a csillagos ég. Hihetetlenül szép látványt nyújtott!

- Na, és most mi lesz? - törtem meg a néma csendet. A fák lombjai halkan neszezni kezdtek, mintha azzal, hogy megszólaltam, megtörtem a varázst, és a pillanat tova szállt.

- Hát... meg kéne csinálni a nap utolsó feladatát - nézett rám Patrik szenvedő arckifejezéssel. Eléggé mókásan nézett így ki, ezért halkan fel nevettem. Ő értetlenül bámult, halvány mosolyra húzva a szája sarkát. És itt jött a neheze. Mert hiába volt három feladat is, amik közül valaszthattunk volna, egyikunknek sem volt semmi kedve egyikhez sem. Már azt fontolgattuk, hogy inkább itt alszunk a padon, amikor hirtelen fel ugrottam a padrol, és megpróbáltam lelket lehelni mindkettőnkbe.

- Menjünk, és fogócskázzunk egyet! Csak három embert kell elkapni. Vagyis... ha pontosan nézem, el kell érnünk, hogy utánunk fusson. Mit szólsz?

- Nemááár! Én nem akarok futni.

- Akkor... - kezdtem, de egyből félbeszaktott.

- Se mozogni

- És mi van, ha...

- Legszívesebben itt aludnék a padon és majd holnap reggel folytatnám. - fejezte be, én pedig mérgesen néztem rá.