Egyszer élünk

4.

Nagy nehezen találtunk egy helyet, ahol elfogadható áron adtak, viszonylag normálisnak kinéző kaját. Én tejszínes tengergyümölcse tésztát ettem ő, pedig rántotthúst választott. Chhh, milyen eredeti...

-          Na, és ezután, hogyan tovább? - kérdezte teletömött szájjal, hangosan csámcsogva. Fhuuu, de idegesítő volt hallgatni. Meg bámulni azt az egomán képét.

-          Esetleg megcsinálhatnánk egy másik feladatot. - néztem rá unottan. Elvileg ez volt az evidens, de ahogy figyeltem rájöttem, hogy számára nem.

-          M'ér? - artikulálta. Vagyis próbálta, de ennyi kajával a pofájában ez szinte lehetetlennek bizonyult.

-          Szerinted? - kértem számon felhúzott szemöldökkel.

-          Pihenjünk már! - nyafogott, akár egy kisbaba. Komolyan nem is értettem, hogy szégyenítheti meg az egész férfi nemzetet azzal, hogy közéjük sorolja magát.

-          Nem, mert nem kívánkozom a természet lágy ölén tölteni az éjszakát.

-          Aha – bólogatott teljesen úgy, mint aki pont leszarja. - és már megvan mind a száz aláírás? - most az egyszer végre feltett egy valamire való kérdést. De miért pont ezt? Ijedten kaptam a lapokhoz, amin végig nézve megállapítottam, hogy kemény három híján van csak meg a száz. Ez nem jó. Nagyon nem. Viszont nem mehettem el az a tény mellett sem, hogy amíg én csak kemény huszonhetet gyűjtöttem, addig ő kereken hetven, ismétlem HETVEN darab aláírást gyűjtött össze. (Wow)

-          Jól van, akkor program változás - sóhajtottam fel frusztráltan. - te - mutattam rá körkörös mozdulatokkal - szépen megeszed végre a kajád. Mit nyámmogsz ennyit a szerencsétlen rántotthúsodon?! - förmedtem rá újfent. Lehet a balatoni levegő miatt, vagy a magas hő az oka, de nagyon ideges lettem.

-          Reméltem nyugodtan elfogyaszthatom ezen a kellemes nyári meleg napon, a Balaton kék vizét csodálva - jelentette ki szemrehányóan. És akkor rájöttem. Miatta vagyok ilyen ideges! De rohadtul! És ezzel a kijelentésével még jobban kiakasztott.

-          És mit gondolsz? Honnan a francból fogunk teremteni még plusz három aláírást, ha te fél óra alatt nem vagy képes elcsócsálni azt a ki*aszott ételt! Mindjárt dél és még az első feladattal sem végeztünk! Mégis, hogy leszünk kész estére mindezzel?

-          Jól van na! Nyugi - szólt oda félvállról, fejét fel sem emelve a tányérjából. - És amúgy is...- köhintette - te akartál elmenni kajálni - na neeee!!! Ó, ezt nagyon nem kellett volna! Most aztán tényleg elszakadt a cérna.

-          És szerinted akkor ez az egész az én hibám? Ne kend már rám! Nem én nem tudok megenni normális időtartamon belül egy szaros rántott húst!

-          És ez miért lenne probléma? - csapta az asztalra az evőeszközeit - Én komolyan nem értem mi a bajod! Hadd egyek már úgy, ahogy akarok! Lesz még időnk bőven a többi feladatra! - rázta meg a fejét a kiabálástól kifulladva. Mindketten vadul lihegtünk. A düh ott lángolt a tekintetünkben. Az egész étterem minket figyelt. Fél szemmel láttam, ahogy az egyik felszolgáló óvatosan közelít, hogy felszólítson minket a távozásra. Azt már nem! Nem fogok ekkora szégyent átélni ez a hájpacni miatt!

-          Bolhából csinálsz elefántot! - tette hozzá. Ezt már tényleg nagyon nem kellett volna. Teljesen el durrant az agyam, és vad üvöltözések közepette elhagytam az éttermet. Elegem van! Komolyan! Mit képzel magáról? Miért sodort ilyen helyzetbe? Minek jöttem el ebbe a szaros táborba. Semmi értelme! Az értékelések hazudtak. Eléggé gyatrán választanak párt. Én ezt nem csinálom tovább! Vele nem. Inkább megyek és párcserét követelek. Na igen. Itt lenne a bökkenő. Mégis hova menjek? Merre lehetnek a szervezők? Egyáltalán itt vannak? Ez kérdéses. Sejtelmem sincs. És egy idő után világossá vált számomra, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Akárkit megláttam, megkérdeztem a táborról, de semmit nem tudtam meg. Mindannyian a sötétben tapogatóztak, akárcsak én. Tehát nincs mese. Az ő párja maradtam. Vagy... és már kaptam is elő a telefonom tárcsázva a számot. Nem baj. Ketten megoldjuk. Ő majd segít. Az első csörgésre fel is vette.

-          Cső Napsi! Nem tudom mit hittetek Millával, de ez a tábor egy szar. Komolyan nem értem minek kell nekem is részt vennem rajta! Simán otthon lehetnék és...- szólt bele időt sem hagyva arra, hogy megszólalhassak.

-          Tóni! - szóltam közbe, mire végre abba hagyta a szövegelést. - Khmm... köszönöm! Először is nem mi rángattunk ide, hanem magadtól jöttél

-          Persze, persze - vágott közbe automatikusan.

-          Másodszor is, teljesen egyet tudok veled érteni! Szerintem menjünk el innen a francba, elegem van! - törtem ki idegesen. Lehet, hogy enyhén síróssá vált a hangom a mondat végére, mert egyből átváltott.

-          Jó, jó kislány!!! Nyugi, mi történt? - kérdezte aggodalmasabb hangvételben.

-          Ahhj, az a... - kezdtem szitkozódni.

-          Héééé! Mit csinált az a szépfiú?

-          Soroljam? Nem, az túl hosszú lenne, majd személyesen. A lényeg, hogy ő egy bunkó paraszt! Én ilyennel nem leszek párban!