Egyszer élünk

6.

„Menjetek vízisível legalább egy fél kört!"

Ez állt a papíron. Miután otthagytam Patrikot a fánál, ő hű kutyuskaként utánam futott, és megbékített. Ez tartott egészen nyolc perc 13 másodpercig. Ez idő alatt megszereztük a hiányzó aláírásokat, és azon voltunk, hogy új feladatot válasszunk, amikor kijelentette, hogy márpedig ő vízisíelni akar.

-          De azt sem tudom mi az a vízisí! - próbáltam ellene érvelni.

-          Síeltél már?

-          Nem.

-          Na, pont olyan, csak vízen. Ja, meg egy kötéllel húznak közben, de nem vészes! Csak nem tépődik ki a karod - suttogta a végét, de én így is meghallottam.

-          Tessék? - kérdeztem teljesen bepánikolva, miközben a fejem sok-sok rémképet levetített a mondata kapcsán.

-          Semmi, semmi - próbálta eltussolni a dolgot.

-          Mintha az előbb nem ezt mondtad volna - néztem rá gyanakvón, de ő tüntetőlegesen hallgatott. Inkább annyiban hagytam a témát.

-          De már délután négy van, és ötkor bezár! - próbálkoztam újra.

-          Akkor nagyon kell sietni! - felelte, én pedig nyomoromban nem tudtam mit tenni, ezért csak beletörődtem.

Mikor megérkeztünk, és felmutattuk azt a kártyát, ami igazolja, hogy a táborból jöttünk, ingyen és szó nélkül magyarázták el nekünk a dolgokat. Hát igen, nem hiába ilyen drága ez a tábor. A feladatokkal kapcsolatos költségeket, mind ő állja.

Elsőnek Patrik állt az indulóponthoz. Fogta a kezében a kötelet, majd az egyszer csak rántott rajta egyet, ő meg megindult. Elsőre ment vagy két kört. Elképedve csodáltam, ahogy vette a kanyarokat. Nem is tűnt annyira nehéznek. Talán hamar meg lesz a feladat, és mégis korán végzünk... Aha, hát ezt elhittem.

Izgatottan figyeltem, mikor kerülök én is sorra. Patrik már visszaért, így mellettem állva figyelt. És végre megtörtén a várva várt pillanat! Elindult a kötél, rácsatlakozott a csigára engem meg hatalmas lendülettel rántott utána. Még pont volt annyi időm, hogy felkiáltsak, mielőtt pofával előre beleestem a vízbe.

Patrik a hasát fogva nevetett, miközben én szitkozódva kiúsztam a part felé. Odaérve próbáltam valahogy felkapaszkodni a stégre, de sehogy sem jött össze. Ekkor Patrik megszánt, és magabiztos léptekkel elém sétált.

-          Segítsek? - kérdezte leereszkedően, miközben már nyújtotta is a jobbját. Ahogy ott állt, és nézett, egyértelmű szánalom ült ki az arcára. Ezen annyira felidegesítettem magam, hogy mikor megfogtam a kezét, jól rászorítottam, és egy hatalmas rántással magam mellé varázsoltam. Büszke mosollyal néztem végig, ahogy prüszkölve bukik fel a víz alól, levegőért kapkodva. Most természetesen én voltam az, akinek a hangos kacaját minden öt kilométeres körzeten belül tartózkodó személy hallgathatta.

Na, ezek után már nem volt ennyire mulatságos a dolog. Egy óra kemény kínszenvedés várt rám. Noha az elején még elég élvezetesnek tűnt, hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nagyon nem az én sportom. Nehezen ment. Nem hogy fél kör nem tudtam meg tenni, még fél métert se. Amikor negyvenedére próbáltam újra, de még mindig nem haladtam, magamban már temettem a dolgot. A nyolcvanadik próbálkozás után Patriknak is eléggé csappant a hangulata. Aztán rám nézett, de olyan elszánt arckifejezéssel, hogy kissé megremegett a térdem. Alig bírtam elhinni a következő történéseket. Ugyanis odaállt mellém, és tanítani kezdett. TANÍTOTT! Elmagyarázta, hogyan guggoljak le, hova helyezzem a testsúlyomat, mikor és miképp álljak fel, hogyan kanyarodjak, és csak mondta megállás nélkül. Én csüngtem minden egyes szaván, de amikor élesben próbálkoztam, nem igazán jött össze. Ekkor még az előzőnél is nagyobb meglepetésben részesített. A derekamat fogva mutatta meg a kezdő pozíciót, majd még mindig engem tartva egyenesített ki pont annyira, amennyire a vízen szükséges. Végül bíztatásként végigsimított a hátamon, mire a lélegzetem is elakadt. De a legfelkavaróbb élmény a mosolya volt. Az az átkozott szolid mosoly, amit bíztatásként csatolt hozzá a monológjához. Az a kárhozott szívem, pedig félre vert egy ütemet. Vörös arccal néztem a Balaton hullámzó vízét. A nap noha lejjebb ereszkedett, a hőmérséklet szempontjából ez csak annyit jelentett, hogy a gyilkos hőségből, szimpla kánikula lett. Még mindig természetes fényben fürdött az egész part. Magam mellé nem mertem nézni, mert Patrik még mindig ott állt, és feszülten figyelt. Ám ekkor egy rántást éreztem, és fél másodpercen belül, már a vízre ereszkedtem. A kötél csak húzott ezerrel. Az egyensúlyomat, pedig temettem. Viszont ekkor beugrott a Patrik által nyújtott gyorstalpaló. Lassan kiegyenesítettem a lábamat annyira, hogy enyhén rogyasszak, és láss csodát, siklottam. Sikerült! Öröm ujjongást hallottam a partról, mire gyors odakaptam a fejem. A társam épp ugrálva ünnepelt. Őszinte öröm ül ki az arcomra és egyben hála. Nélküle nem ment volna. De nem tartott sokáig ez a jókedv, mert közeledtem az első kanyarhoz. Hogy is mondta? Kicsit guggoljak lejjebb, a bal lábamra nehezedjek, kissé dőljek befelé és... kész! El sem hiszem, hogy sikerült! Megvan az első kanyar. Nem is olyan rossz dolog ez a vízisí. Jó, úgy tűnik újabb kanyarhoz érkeztem. Rendben a tanultak alapján menni fog. Erősen rákoncentráltam, és közben próbáltam megtartani a kezem, mert a kötél nagyon szerette volna már kitépni. Kezdtem megérteni mire gondolhatott Patrik az elején. Aztán meglett! A második is! Nagyszerű, még három kanyar van hátra, és mentem egy teljes kört. A harmadik kanyart óvatosabban közelítettem meg, mert tudtommal az a legellenszenvesebb. Kicsit kijjebb kell kanyarodjak, hogy jobban feszüljön a kötél. Rendben, menni fog. Már el is indultam, de túl későn. Beértem a kanyarba, jött a rántás és ki tépődött a fogó a kezemből. Az arcomra borultam, és teljesen a víz alá merültem. Basszus, ilyen sítalpakkal mégis, hogy a francba úszak? Szerencsére nem kellett sokat.

Minden kanyartól nem messze van a vízen egy raklapokból álló kis sziget. Csak odáig muszáj eljutnom, aztán jönnek utánam motorcsónakkal és kimentenek. Rendben, mielőtt még elgázolnak, inkább elindultam. Már elhagytam a pálya területét, és fél úton voltam a raklapok felé, amikor enyhe rántást éreztem, a lábamon, és egyszerűen nem bírtam tovább menni. Hiába próbálkoztam, rángattam a lábam, nem sikerült. Csak nem eresztett, ezért már kezdtem kétségbeesni. Aztán elkezdett lecsúszni a lábamról a sítalp. Basszus! Azt nem hagyhatom el! Hisz azért tényleg fizetni kell. Az ilyeneket nem állja a tábor.

Elszántan fordultam vissza, és fogtam meg a talpat. Hínár ölelte körbe, ezért nem volt nehéz dolgom. Egy erős rántással már le is szakadt a nagyrésze. Csakhogy egy makacs darab sehogyan sem, akart ereszteni. Próbáltam így-úgy, de nem ment. Az ujjaimat is segítségül hívtam, hátha valahogy le tudom kaparni. Sajna ezzel csak annyit értem el, hogy megvágtam magam, így véres kézzel kellett tovább próbálkoznom. Nagy nehezen megszabadultam, aztán kétségbeesetten indultam meg újfent a szigetke felé, mert közben elindult a motorcsónak. Féltem, ha nem érek ki időben, itt hagy.

Pár perccel később már kint szárítkoztam a lécekkel együtt. Mellékesen megjegyzem, mindkettő megvolt. Vigyorogva szálltam fel az éppen érkező mentőhajóra. Ez a vigyor egészen addig kitartott, míg meg nem láttam Patrikot is. Ott ült velem szemben, de amint észrevett, mellém ugrott.

-          Te hülye! - ezt a megszólítást inkább nem kommentáltam - Mégis mi a francot csináltál ennyi ideig a vízben? Azt hittem valami baj van, vagy nem tudsz kiúszni! - nézett rám idegesen. Hiába volt ilyen lelkiállapotban, egy kicsit hízelgő volt számomra, hogy ennyire aggódott értem. Egy kis mosoly is megjelent a szám sarkában, de rosszalló pillantására hamar elnyomtam.

-          Beakadt az egyik sílécem a hínárba. -adtam rövid, de lényegre törő választ, azt remélve, hogy megelégszik ennyi infóval, és békén hagy amíg kiérünk. Sajna ez nem így lett, mert jött az újabb kérdés sorozat.

-          És a kezeddel mi történt? Miért vérzik ennyire? A vízben, tompa lécekkel, mégis hogyan tudtad így megvágni?

-          Egyszerű: A hínár a bűnös – vontam meg a vállam, és már kezdett zavarni ez a túlzott aggodalma. Most miért kell ezt csinálnia? Nem volt jobb a bunkó énje? Egy kedves ember könnyen szimpatikussá válik a szívemnek. Pláne, ha ilyen kinézet járul hozzá.

-          Hogy mi?

-          Az a kicseszett hínár megvágta a kezem.

-          És hogy sikerült belegabalyodj? Lusta voltál kikerülni? - folytatta a számonkérést, de nekem már kezdett elegem lenni.

-          Nem, nem láttam, véletlen volt.

-          De mégis hogy lehettél ilyen szerencsétlen?

-          Patrik, kérlek! - csattantam fel. - Állj le legalább addig a kérdésekkel, amíg kiérünk! - néztem rá ingerülten, mire ciccegve, de abbahagyta a kérdezősködést. - köszönöm - tekintettem rá hálásan, majd a Balatonra szegeztem a tekintetem.

-          Jól megnevelted - szólalt meg a sofőr, mire Patrikkal egyszerre kaptuk felé a tekintetünket.

-          Tessék? - kérdeztem teljesen meghökkenve a modortalanságán.

-          Figyeljen uram, inkább foglalkozzon a saját dolgával - rakta helyre Patrik, amiért kivételesem hálás voltam neki.

-          Ha dobnád a srácot, hozzám nyugodtan jöhetsz vigasztalódni - suttogta nekem, de szerencsére a társam is teljesen tisztán hallotta.

-          Nem a pasim! - kiáltottam, fel reflexből, miközben velem egyetemben egy "Nem a csajom" kiáltás hagyta el Patrik száját. Meglepődve néztünk egymásra, mert eléggé azonos volt a reakciónk.

-          Még jobb - csillant fel a sofőr szeme, mire magamban már bántam az előző felkiáltásom - ez esetben már most nagyon szívesen meginvitálnám... - szerencsére nem tudta befejezni, mert Patrik azonnal közbelépett.

-          Te csak ne invitáljad meg sehova! Még nem a csajom. És ez bármikor változhat - hintette el, majd kipattant a csónakból, mert kiértünk a stéghez. Én a sokktól csak enyhe fáziskéséssel tudtam elhagyni, de nagy mázlimra megvárt a parton. Úgy döntöttem ignorálom az előző kijelentését, mert egyelőre nem tudtam mit kezdeni vele.