A harmadik terem (2. rész) [Befejezett]

Epilógus

Kicsivel több, mint két hét múlva Mr. Wesley már bíróság elé állt, egyértelmű bizonyítékokra, és a vallomásra hivatkozva.
Miután bevitték, elmondták neki, hogy ha bevall mindent, enyhíthetnek a bűntetésén. Ígyhát elmondott mindent. Hogy a szülei levegőnek nézték a testvére miatt, és, hogy az ő kriminalisztika tanulmányait se voltak hajlandóak fizetni, csak a testvére divatiskoláját, ami miatt 18 évesen lelépett, és teljesen új személyazonosságot vett fel. Attól a perctől készült a bosszúra az egész családja ellen, de egyedül a nagyon sikeres testvére maradt életben. Tömören ennyi történt, és ezt is csak a bíróságról tudom, ugyanis Daviddal nem találkoztam. Szinte mindennap írt, vagy nekem, vagy anyának, hogy mi a helyzet, de némán megértettük, hogy egyenlőre ennyi.
Csak a tárgyalóterembe találkoztunk, ahova ő már rég bement, mikor én megérkeztem. Mellé kellett üljek, és beszélt hozzám, de nem nézett rám. Nem hibáztattam, hisz lekerült rólam a kötés, és bár nem olyan vészes a sebem, de a hege mindenképp meg fog maradni.
A tárgyalás folytatása ugyancsak két héttel később lett kitűzve, nekem pedig egy kő esett le a szívemről, hogy még nem aznap kell beszéljek a velem történtekről. Felálltam, és kimentem, mert William akart velem beszélni. Igazából csak annyit szeretett volna, hogy hogy vagyok, és ahogy befejezte, David megjelent a hátamnál.
Megérintette a derekam, és a fülembe súgta, hogy ha úgy érzem este nyolckor vár a ház előtt, majd elment.

Persze, hogy elmentem, ez nem is volt kérdés. Egész addig gyomoridegem volt, és úgy éreztem én ezt nem tudom végigcsinálni.
Henry mikor ezt meghallotta, majdnem lefejelt.
-Mi az, hogy nem tudod megcsinálni? -hitetlenkedett a telefonba. - Hadd ne soroljam, hogy miket csináltál végig, és pont ez nem megy?
Igaza volt, szóval vettem magamon erőt, és elkezdtem készülődni. A tükörbe hosszabb ideig elidőztem a seben, vagyis lassan már inkább sebhely. Meg piros volt itt-ott, de nagyjából kezdte elérni a végleges formáját. Próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy nem olyan szörnyű, és valószínűleg igazam is volt, de tudtam, hogy David más véleményen lesz. Lehet, tényleg a múlt szörnyűségei fognak eszébe jutni, ha rám néz. Mégis, találkozni akart velem.
Ahogy az óra nyolcat ütött, felálltam a kanapéról, megöleltem anyát, és elindultam kifele. Remegő kézzel nyomtam le a kilincset, és ahogy kiléptem, egyből megpillantottam David autóját. Előtte pedig Davidet támaszkodva. Nem volt visszaút. Nem mertem ránézni. Amig odaértem, végig máshova néztem, de nem az arcára. Nem akartam többet szomrúnak látni, nem akartam látni a reakcióját.
Mikor elé értem, kénytelen voltam felnézni, és azt láttam, hogy melegen mosolyog. Egy pillanatra elgondolkoztam, és rájöttem, hogy sose láttam még így mosolyogni. Akaratlanul is a nyakába ugrottam, és szorosan átöleltem. Gondolkodás nélkül viszonozta az ölelésemet, arckifejezését szívesen láttam volna ebbe a pillanatba.

Nem mondta hova visz. Csak mentünk az autóval, beszélgettünk, a világ legmindenapibb dolgairól, valódi problémáinkat elhallgatva.
Annyira jól éreztem magam, hogy alig realizáltam, hogy leparkolt. A sötétben nem igazán tudtam kivenni, hogy hol vagyunk. Kiszállt, mire én is így tettem.
-Gyere - jött mellém, és gyengéden megfogta a kezemet. Úgy éreztem, hogy ami most történik velem az nem a valóság, hanem egy álom.
Amikor közelebb mentünk, előbújtak a hangolatos világítások, és sikerült kivennem, hogy egy mesterséges tónál vagyunk, amely felett egy gyönyörű kis híd nyúlik.
-Nem is tudtam, hogy létezik ez a hely - suttogtam csodálkozva, mert valami nagyon megfogott.
-Sokszor járok ide, de csak sötétedés után. Amúgy elég felkapott.
A tó előtt volt egy kis pad, amire Daviddel leültünk.
Pár pillanatig nem szólalt, én meg nem voltam olyan állapotban, hogy időt adjak neki arra, hogy összeszedje gondolatait.
-Miért hívtál ide?
Ahogy feltettem a kérdést, David gondterhelten sóhajtott.
-Annyi minden kellene mondjak... De egyszerűen nem tudom, hogy csináljam, hogy jó legyen. Kissé ellentmondanak a dolgok.
Feléfordítottam arcomat, de az ő szemét csak a Holdfény világította, amelyet oly' segítségért kiálltva nézett.
-Nem igazán értem, de akármiről is legyen szó, állok elébe.
-Ez nem ilyen egyszerű - válaszolta rekedten. - Annyira kegyetlen lesz, amit mondani akarok.
Remegni kezdtem. Nem így képzeltem el ezt az estét. Én ma nem kegyetlenségről, hanem szerelemről akartam tanúvallomást hallani.
-David... -suttogtam, mire végre felém kapta a fejét.
Néztük egymást a Hold jó öreg fényében, kimondatlan szavak lebegtek köztünk, s ezek a szavak egyre csak préselődtek, hisz, mint a mágnes, úgy közeledett az arcunk egymás felé.
Nem tudom, ki csókolt meg kit. De ahogy megtörtént, kezét az arcomra csúsztatta, pont oda, ahol a sebhelyem van, és csók közben simogatni kezdte. Számomra megmagyarázhatatlan módon úgy csókoltuk egymást, mintha ez lenne az első, de egyben utolsó csókunk is.
Mikor szétváltunk, nem vette le a kezét az arcomról. Hallgatott, de szemével mélyen tanulmányozott, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy ezt megteheti.
-Kérlek - mondtam neki elhaló hangon, mire levette kezét az arcomról, lehunyta a szemét, majd kinyitotta, és beszélni kezdett.
-Olivia, én... én sose voltam jó abba, hogy bárkinek elmondjam az érzéseimet. Merem azt állítani, hogy életem egyik legnehezebb feladata előtt állok. De nincs visszaút - ekkor felállt, elémlépett, és leguggolt velem szembe. - Olivia, én szörnyen belédszerettem. Annyira küzdöttem hónapok óta ezzel az érzéssel. De mostmár nincs mit titkolni.
Egy pillanatra elszédültem, egyszerűen nem hittem el, hogy amit történik, az valódi.
-David... - kezdtem bele, de David leintett.
-Nem akarom hallani, csak nehezebb lesz.
-De én...
-Olivia, tudom, hogy te is így érzel.
Annyira meglepett, amit mondott, hogy ha nem ültem volna, biztos hátraesek.
-Tudom, hogy te is szeretsz - folytatta - De ezt az érzést el kell felejtsd.
-Mi? - pattantam fel.
-Ülj vissza kérlek!
-David, térj a lényegre, én ezt nem bírom - sipítottam, miközben visszaültem.
-Tudom... tudom, hogy most azt várod, hogy együtt leszünk - mondta remegő hangon, amitől az én gyomrom görcsberándult - De ez nem így lesz. Nem lehetünk együtt, az csak veszélyt jelentene rád.
-Én is ugyan olyan nyomozó leszek mint te! - mondtam, mostmár könnyes szemmel, és elcsukló hanggal - Vagy egy a baj? Ha igen, akkor inkább nem leszek az!
-Olivia, nyugodj meg kérlek. Látod, mit tettek veled most is. És még őt nem is tartottam számon.
Annyira folytogatott a sírás, hogy csak a fejemet ráztam.
-Érted teszem. Sose éreztem azt, valakinél, hogy nem jönnék össze vele, csak hogy megvédjem. Ettől én önzőbb ember voltam. De érted képes vagyok feladnina boldogságom.
Mostmár az ő szemében is ott csillogtak a könnyek, én pedig ezen a ponton zokogni kezdtem.
Szó nélkül karjaiba vont, és némán ültünk, ölelkezve. Egyedül zokogásom töltötte be a nyugodt hely terét.
-De megtudjuk oldani. Megvédem magam - mondtam zokogva.
-Kérlek, Olivia, értsd meg.
Tudtam, hogy akármennyit győzködöm, esélyem sincs. Ígyhát nem tehettem mást, csak tovább zokogtam, és hagytam, hogy először és utoljára teljesen az enyémnek érezzem Davidot, és magamat az övének.

Folyt. köv.

Sziasztok! Ezennel véget ért a 2. rész. Kicsit megkésve, de ennek is eljött az ideje, azonban a jó hír az, hogy a 3. rész, már vakáció elején elindul!
Meg szeretném köszönni nektek az extrém érdeklődést, nem gondoltam volna, hogy ennyire felkapott lesz a történet. Emellett persze, a türelmet, hisz voltak random kihagyások, ti mégis ugyan olyan lendülettel olvastátok a megjelenő részeket.
Várlak titeket vissza nyáron, addig is lehet találgatni, hogy mi fog történni a finálé részben. <3