A harmadik terem (2. rész) [Befejezett]

21

Két nappal később, már az egyetemen voltam. Hirtelen olyan idegenen hatott a koli, meg maga az órák, és ekkor csapott belém David hiányérzete. Úgy éreztem, hogy az eddigi "kislányos rajongás" mostmár egyre komolyabban kezd mássá változni, és ez abszolút megfélemlített. Nem lett volna szabad így történjen. Hisz úgy sincs jövőnk.
Mr. Wesley azokat, akik az elmúlt időszakban nyomoztak (igen kevesen, hárman voltunk), azokat az órája után sorban "kihallgatta".
Én voltam a második, és ahogy beléptem az irodájába, meleg mosollyal fogadott.
-Örülök, hogy maradt. A maga ügyéről hallani a legtöbbet, tekintve, hogy nem épp egy civil személy az áldozat.
Miközben ezeket mondta én leültem, és elhúztam a számat.
-Nos, igen, és ez mégse könnyíti az ügyet.
-Talán zsákutcába vannak?
Nem akartam túl sokat az orrára kötni, nem is lett volna szabad, de az előttem lévő legalább fél órát dumált egyfolytában, szóval nem rendezhettem le két szóból.
-Hát, inkább csak nehéz a lefolyása.
-Értem - bólintott, tudván, hogy tartanom kell a számat - És nem viseli meg?
-Kicsit. De mindig jön valami új, ami elterelje a figyelmemet.
-Gyanúsított van már?
Látszott a kíváncsiság a szemében, és következtetni lehet, hogy nagyon elhivatott az egész kriminológiával szembe.
-Nincs - sóhajtottam.
-Ne aggódjon. Vannak ilyen ügyek. Biztos vagyok benne, hogy a nevét nemsokár az újságokban olvashatjuk.

Egyetem után az edzőterembe vettem az irányt. Már másfél órája ott voltam, amikor a telefonom csörgött. Izgatottan vettem tudomásul, hogy David az, és egyből fel is vettem.
-Hallo - mondtam, kissé talán túl izgatott hangnembe.
-Hol vagy?
Az fordult meg a fejembe, hogy elfelejtette, hogy vissza kellett jöjjek az egyetemre, és elvárja, hogy bemenjek az irodába.
-Visszajöttem az egyetemre, tudod.
-Olivia - sóhajtott - Tudom. A városon belül, hol vagy? Itt vagyok a koli előtt.
Nem tudtam elhinni, hogy eljött Londonból Cambrigbe, és egyszerűen egy okot se tudtam, amiért ezt megtette.
-Te mit keresel itt?
-Épp azért jöttem, mert ez nem telefontéma. Na, hol vagy?
-Az edzőterembe, az egyetemhez közelebb lévőben.
-Tizenötperc és ott vagyok.
Gyorsan letusoltam, és végig azon gondolkodtam, hogy mi lehet az, amit nem lehet telefonon megbeszélni. Persze, leesett, hogy az ügyről van szó, és David izgatott hangjából ítélve valami érdekeset tudott meg.
Ahogy kiléptem az edzőteremből, egyből kiszúrtam az autóját, és legfőbbkép őt, egy sima fehér pólóba, napszemüveggel. Instant olvadás.
Ahogy beültem,faggatni kezdtem, hogy mondja el, mi van, de ő csak azt mondogatta, hogy majd, ha odaérünk. 
Egy kávézóba vitt, nem messze az egyetemtől, ami az odajárók törzshelyévé vált.
-Már vágytam ide - jelentette ki, ahogy beültünk.
Ezen két dolog is meglepett. Az egyik az az, hogy járt már itt, a másik pedig, hogy beszél nekem az érzéseiről. Ne. voltam benne biztos, hogy képes erre.
-Ide jártál egyetemre?
-Uhum - bólintott, és közben jött egy nő felvenni a rendelésünket. Én szokásom szerint egy teát kértem, hisz nem szerettem a kávét, míg David az utóbbit.
-Az Oxfortba nem vettek fel - folytatta felnézve rám. Úgy tűnt, ma nagyon őszinte hangulatába van.
-Ez a szak jobb a Cambridgen, bár én is azt jelöltem be elsőnek - mondtam, így kiadva a saját csalódotságomat is, ami tavaly ért.
-Hát, akkoriban az volt az erősebb.
-Úgy csinálsz, mintha legalább tíz éve jártál volna ide - nevettem, mire ő elmosolyodott.
-Nyolc éve kezdtem.
Egyből abbahagytam a nevetést.
-Nem realizáltam, hogy ilyen öreg vagy - nevettem el újból magam.
Eközben meghozta a nő az italokat, Davis kortyolt egyet, majd komolyan rámnézett.
-Szóval így állunk, Ms. Jones.
Ohhhhhh, itt komolyan azt hittem, hogy a szívem kiugrik a helyéről, és sajnos az arcom elvörösödését se tudtam befolyásolni.
-Így - nyögtem ki végre, megjátszott magabiztossággal.
-Hát jó, akkor megtartom magamnak, amit megtudtam - dőlt hátra elmosolyodva.
Teljesmértékben kiment az eszemből, hogy miért is vagyunk itt, annyira bizarr irányba tartott ez a beszélgetés.
-Jó, befogtam, visszaszívok mindent, csak mondd.
-Szóval megadod magad? - kérdezte, és valami csábító volt a hangjába, ami eddig teljesen közömbös volt.
-Csak itt, és csak most, és csak az
ügy érdekében - válaszoltam, még mindig megjátsza a nyugodtságom.
-Mostanra beérem ezzel is - mondta, majd előredőlt. -Figyelj. Megtaláltuk az áldozat unokatestvérét, és elmentünk hozzá.
-És? - dőltem én is előre izgatottan.
-És megtudtuk, hogy egy éve meghalt az édesanyja, vagyis az áldozat nagynénje. Most, alig pár hónapja jutottak el addig, hogy minden dolgát kiszortírozzáz, és megtalálták a régi családi képeket, köztük ezt.
Elővette a telefonját, és sietősen kikereste a gallériában a szóbanforgó képet. Felémfordította, én pedig egyből tanulmányozni kezdtem.
A fotón egy család volt látható. Egy kanapén ültek, édesanya és egy édesapa, mindkettő ölében egy-egy gyermek. Az anya ölében lévő még csak pár hónapos lehetett, míg az apa ölében ülő, már akár négy-öt éves is. David szól, hogy lapozzak, mire így tettem, és a fénykép háta volt látható.

Áldott, békés karácsonyi ünnepeket kíván Simona, Francesco, Antonio és Alfredo Riva!
1979.12.21.

-Hoppácska - suttogtam, majd izgatottsággal teli tekintettel felnéztem Davidre, aki elmosolyodott.
-Bizony. Tudjuk már rég, hogy az első kettő a szülő, de Alfredoról még nem hallottunk. Márpedig szinte biztos vagyok benne, hogy Antonio testvére.
-Semmi nincs róla?
-Most nézünk részletesebben utána, de semmi. Az unokatestvér nem tartotta velük a kapcsolatot, semmit nem tud. Annyit mondott, hogy szerinte meghalt még gyerekkorába, mert róla még csak hallani se lehetett.
Visszatoltam Davidnak a telefont, és nagyot sóhajtottam.
-Én nem bírok itt ülni tétlenül.
-Tudom, Olivia, tudom. Hidd el, tőlem senki se tudja jobban, milyen tétlennek lenni - húzta el száját - De hétfő annyi munkával foglak ellátni, hogy nem lesz időd levegőt venni se.
Hálásan néztem rá, és pár pillanatig elvesztem tekintetébe, amíg újból meg nem szólalt.
-Ja, és van még itt valami. Jövőhéten, ha hazaérsz, vár majd rád egy meglepetés.
-Micsoda? - kérdeztem izgatottan. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy mit és miért kapnék meglepetést Davidtől.
-Mondom meglepetés.
-Légyszíves!
Próbálkoztam a kiskutyaszemekkel, és bár nem sikerült, de láttam rajta, hogy elgondolkozik.
-Nem - makacskodott tovább.
-Mond már, könyörgöm! Nem bírom a meglepetéseket. Ígérem, meglepődök!
Erre felnevetett, ami tőle szörnyen szokatlan volt, és hamar elérte ezzel, hogy mégjobban beleszeressek.
-Jó, na. Elintéztem, hogy megkapd Antonio kutyáját.
-Tényleg? - kérdeztem meglepetten. Nem gondoltam volna, hogy a nagy David Black ilyen kis "semmilyen" dologgal törődne.
-Nem is örülsz? Küldjem vissza? Szívesen, mert beképzeltebb teremtményt régóta nem láttam.
-Magadon kívül - csúszott ki a számon, de egyáltalán nem bántam meg.
-Ahogy mondod - mondta mosolyogva.
-Köszönöm - mosolyogtam vissza rá, őszintén.
Mélyen a szemembenézve biccentett, majd elment fizetni.