Tangó az Árnyékban -- Elfojtott Szenvedély

Keringő

Hermione

Majd nem igent mondtam.
Ezen kattogtam miközben, Levente felé igyekeztem. Nem tudtam eldönteni hogy ezen felhábotodjak, vagy sem. Hiszen ő nem tudja hogy én, én vagyok. Azt tudja csupán csak hogy Hermia Grendelt kérte fel táncolni. Elkeseredten értem Levente elé.
- Hermia az lenne a kérdésem, hogy a pezsgő amit felszolgálunk éjfél előtt, pontosan hány üveg kellene hogy legyen?
- Huszonkettő. Miért? - sápadtan meredt vissza rám az idősebb pincér.
- Ettől féltem én is. - hajtotta le a fejét. - nincs huszonkét üveggel belőle. A szállítmány hogy úgy mondjam összetört.
- Ez mit jelent? - sziszegtem vészjósló hangon. Nagyon nem tetszett, amit hallottam.
- Esetleg van B terved? - vakarta meg a tarkóját kerülve a tekintetemet.
- Törley Chardonnay, abból nem rég, jött egy nagyobb rendelés. - vágtam rá kisebb gondolkodás után.
Talán senki sem veszi észre, ezt az apró változtatást.
- Rendben. Akkor megyek is. - fordult meg, hogy a haragom ne érje utol.
- Levente. - hangom halk de erőteljes volt. - Nem szeretnék több hibát. - nem válaszolt csak bólogatott és amilyen gyorsan csak tudott eltűnt. Lelkesen fordultam vissza, de Perselus már nem volt ott. Végignéztem a termen és láttam hogy Harry Ronnal éppen valamit mesél Mcgalagonynak aki, hatalmas mosollyal hallgatta őket. Régi sebeket tépett fel bennem, minden ismerős arc. Gyorsan fordultam el és kimentem a levegőre. Lassan lépkedtem a rózsakert, kanyargós ösvényein. Honvágy mardosott belülről. A szívem haza vágyott de az eszem tudta nekem ez az otthonom. A tánc talán balga lépés lett volna, hiszen Perselus nem érez irántam semmit sem. Számára nem én vagyok az örökké, pedig nekem ő lehetett volna. Fredet pedig elengedtem végleg.
Azt kérte legyek boldog, de nem mondta hogyan kell, így csak az édes víz partján lubickolok csupán. Ahogy haladtam előre, észrevettem hogy az egyik bokor alján, egy kismadár verdesett a szárnyaival reménytelenül.
- Szia kicsi. - suttogtam miközben óvatosan a kezembe emeltem. - honnan estél ki drágám? - néztem körbe. Amikor megláttam az egyik, nem messze lévő fán a fészket, elmosolyodtam. - hát nem jutottál messzire. Ez legyen a kettőnk titka jó? - oda sétáltam a fához és kinyújtottam a karomat. - Wingardium leviosa - szinte csak leheltem. A kismadár óvatosan került vissza a helyére én pedig lehunytam a szemem. A mágia végig száguldott a testemen, és újra elöntött a bizsergető érzés.
- Itt bujkál a saját bálja elől? - a mély hang hallatán, újra végig száguldott a testemen a bizsergés de ez most, más volt. El akartam mondani neki azt, hogy ki vagyok de nem tudtam hogyan tegyem.
- Csak egy kis, csendre vágytam. - mosolyodtam el és felé fordultam.
- Szeretné hogy elmenjek? - a szemében fájdalom és kétség csillant meg. A szívem megremegett.
Hát tényleg Hermia jobban elnyeri tetszését mint én magam?
- Nem. - vágtam rá. Talán, túl gyorsan is ezért elpirultam. Hirtelen fordultam el és elindultam az egyik kis pad felé.
- Tudja, egyszer egy okos ember, azt mondta nekem, hogy a holdkő pornak, szüksége van rózsa vízre. Elsőnek nem értettem, miként paszona hozzá, hiszen két ellentétes pólust képviselnek. Aztán rájöttem. - ült le mellém. Nem néztem rá. Talán mégis tudja?
- Mire jött rá? - hangom szinte meg remegett, miközben próbáltam türtőztetni magam.
- Arra, hogy tévhit az, miszerint a rózsa a nappal a legszebb. Az emberek elfelejtik azt, hogy éjjel a hold, mindig meglátogatja őket és gyengéden megsimogatja, minden szirmukat. Amíg a nap, minden órában égetően szereti, addig a hold lágyan és óvóan rajong érte. - a szemem könnybe lábadt a történet végére. Szinte, fel sem ismerem azt a férfit, aki mellettem ül. Megváltozott.
- Gyönyörű gondolat. - néztem végre rá. A válunk, szinte majdnem összeért, olyan közel ült le hozzám.
- Igen a hölgy ki ihlette ezt a gondolatot is gyönyörű, okos és intelligens. Szeretem a társaságában lenni.- ahogy beszélt rólam, láttam a szemében meg csillani a bűntudatot.
- Miért mondja múlt időben?
- Mert buta módon, hagytam elmenni. Vak voltam hogy észrevegyem hogy mennyire... - nem fejezte be a mondatot mert odabentről felhangzott egy gyönyörű hegedű szó.
- Bécsi keringő. - csúszott ki a számon miközben lehunytam a szemem a dallama koncentrálva.
- Felkérhetem egy táncra? - amikor felnyitottam a szemem már előttem állt és kezét nyújtotta felém. Ahogy belenéztem a szemébe teljesen elvesztettem az eszemet. Aprót bólintottam, majd a kezemet az övébe csúsztattam.
Bár ne lenne rajtam, ez az átkozott kesztyű.
Megszűnt létezni a tér és idő. Csak ő és én voltunk. Éreztem a belőle áradó fűszeres illatot, amely minden álmomban jelen van.
El kell neki mondanom.
- Nem fejezte be a mondatot. - képtelen vagyok megtörni a varázst.
- Nem. - éreztem ahogy megfeszül.
- Miért? - a tekintetünk újra találkozott. A kezét gyengéden el emelte a derekamról és az arcomra csúsztatta.
- Talán mert még mindig, gyáva vagyok. Akkor is féltem bevallani azt amit bűnnek hittem. - a lélegzetem is elállt, ahogy a hüvelykujját végighúzta az ajkaimon.
- Szerette? - kérdeztem miközben minden érintésébe, bele remegtem.
- Még most is szeretlek. - meg fagyott bennem a vér.