Tangó az Árnyékban -- Elfojtott Szenvedély

Az árulás

Perselus

Borzalmas éjszakám volt. Naivan azt hittem, tényleg el tudom engedni őt könnyedén, de az a boszorkány már az álmaimban sem hagy nyugodni. Féltettem, hiszen ahogy beszélt arról mit érez, biztos voltam abban, hogy nem tett le arról, hogy véghez vigye újból azt amit elvettem tőle. Mogorva arccal, sétáltam végig a folyosón. Két nap meg késsel, de újra vissza térek, a mogorva, ijesztő bájital professzor szerepbe. Ahogy befordultam a nagyterembe és végig siettem a sorok között, lépteim után csend támadt. Magamban, mosolyogva fogadtam, hogy a tekintélyem, mit sem romlott. Minerva mellett foglaltam helyet, de amint nekiláttam volna a reggeli kávénak, megszólalt.
-Jó reggelt Perselus. Minden rendben van Miss Granger jobban van már?- kérdezte a nő miközben beleivott a kávéjába.
- Reggelt Minerva és kérem ezt nem itt beszéljük meg.- pillantottam körbe abban reménykedve hogy senki sem figyelt ránk. Mcgalagony felhúzott szemöldökkel nézett rám, majd amikor meg értette miért nem tanácsos itt beszélnünk akkor elmosolyodott.
- Nos akkor egy teára vagy hivatalos hozzám az első órád után.
- Remek, micsoda öröm számomra. - hangomba annyi gúnyt tettem bele amennyit csak lehet. Gyorsan ittam meg a kávét. Nem akartam itt lenni. Túl sok a tekintet amely figyel.
Igen, én vagyok a kém, aki megölte Dumbledoret, mert azt kérte szabadítsam meg a szenvedéstől.
Tudtam, nem sokáig tart majd a hirtelen jött a rivaldafény, de így is túl hosszúnak tűnt. Ahogy érkeztem úgy távoztam.
Rá kellene néznem Grangere.
Egyedül hagytam, de nem tehettem mást. Ha bemegyek hozzá, akkor magyarázatot kell adnom a tegnapi viselkedésemre, de nem tudom mit mondhatnék neki.
Haragszom, de talán nem is rá.
Határozottan csak magamat kellene okkolnom, hiszen hagytam, hogy közel kerüljön hozzám. Soha senki sem engedtem be a falak mögé, csak Lilit és Dumbledoret. Valami vonz hozzá és ez helytelen.
Nem megyek.
Kivágtam magam előtt a tanterem ajtaját és neki vágtam az elsősök kínzásának.

Perselus

A hatalmas Sas előtt állok. Furcsa belegondolni abba, hogy a csiga lépcső tetején, nem Dumbledor fogalmad majd. Minerva nem sokat gondolkodott, a jelszó választáskor, ahogyan én sem, amikor tavaly itt töltöttem, minden időmet.
-Fox - az a bolond madár lett a jelszó. Meg mentettem volna a gazdáját, ha sír nekem. De nem tette, egyszer sem. Unottan mozdult a hatalmas kő szobor, mire én egyből az első fokára léptem. Nem volt kedvem lépcsőzni és ami azt illeti Minervához sem. Az ajtó nyitva állt előttem. Óvatosan merészkedtem beljebb.
- Óh Perselus, jöjjön csak beljebb. - sétált le a lépcsőn, miközben egy teáskanál lebegtetett maga előtt. - Tölthetek? - ért el, a kandalló előtti kis asztalhoz, ahová két csészét készített elő.
- Nem teázni jöttem Minerva.- förmedtem rá, talán a kelleténél is durvábban. A nő csak meg ingatta a fejét és töltött mindkét pohárba.
- Ne legyen már ennyire mogorva. - nyújtotta felém az egyik poharat miközben, kényelmesen elhelyezkedett az asztal mellett karosszékben.
- Beszélnünk kell. - adtam meg magam és le ültem vele szemben.
-Gondoltam hogy nem a társaságom hozta ide. - ivott bele a teába. Látta hogy a türelmem, egyre csak fogyatkozni látszik. - Miről lenne szó? - vetett véget a szenvedéseimnek mire élesen szívtam be a levegőt.
Hol is kezdjem.
-Inkább úgy fogalmaznék hogy kiről. Miss Granger a napokban ugyebár nem jelent meg az órákon. - Minerva kíváncsi tekintettel nézett rám miközben le tette a csészét. - Minerva mennyit tud Grangerről? Mármint hogy a háború után mi lett vele?
Inkább kérdezek. Nem tudom, hogyan avassam be abba, hogy a kedvenc tanítványa, öngyilkossági kísérletet hajtott véghez.
-Igazából nem sokat. Egyszerűen csak eltűnt. Weasley család sokáig kereste de Fred temetési után szinte köddé vált. - hangja szomorú lett. Nem értettem igazán hogy Fred Weasley halálának mi köze annak hogy Granger eltűnt. - Nem sokan tudják, de a háború alatt, Hermione és Fred egymásba szeretett. Alig lehetek együtt, de erős kötelék alakult ki bennük, a másik iránt. - avatott be amikor látta hogy nem igazán értem a történéseket.
Hát ezért akart meghalni.
Nem is különbözünk annyira mint gondoltam. Granger szíve beszakadt abba hogy elvesztette Weaslyt.
Én pedig balgán azt hittem, helytelen érzéseket táplál.
-Mit értesz azalatt hogy eltűnt?- újra csak kérdeztem. Valamiért meg akartam tudni a teljes történetet.
- Miss Granger levédte magát, és hónapokig, magányosan bujdosott. Ms Potter és Weasley sem tudták elérni őt. Minden kapcsolatot megszakított és ezt fent tartja a mai napig.
- És ez nem aggasztott senkit? - háborodttam fel. Azt hittem nem látták, a fától az erdőt de ezek szerint végig nézték azt ahogy Granger saját magát emészti fel.
- Természetesen igen, aggasztott minket de azt hittük, meg tudja oldani. - hangja felháborodottan csengett.
- Hát akkor nagyot tévedtek mindannyian. - álltam fel és járkálni kezdtem.
Elrontottam mindent.
Nem kellet volna ide jönnöm.
-Ezt miképpen érted Perselus?
Sehogy.
Rá akartam vágni, még sem tudtam. Egyszerűen csak, ki kellene sétálnom innen, vissza Grangerhez de neki nem rám van szüksége.
Azt hittem, táplál valami érzést felém, ezért el löktem.
Nem ő érez irántam valamit, hanem bennem kezdett el kialakulni a helytelen vonzalom.
- Granger beteg de nem megfázásban szenved. Tegnapelőtt reggel az életet akarta eldobni. - a hangom el halt. Megtettem és ezzel elvesztettem a bizalmát örökké.