Tangó az Árnyékban -- Elfojtott Szenvedély

Az igazság fájdalma

Hermione

Üresség. Nagyon rossz egy érzés, mely belülről emészt fel. Hirtelen jön és nehezen távozik. Mindent, mégis semmit sem tölt ki bennem. Elég egy kérdés és minden kiürül. Nincs érzelem, nincs ésszerű gondolat. Próbáltam választ találni, egy mentséget a számukra de nem tudtam mit mondhatnék. Jogos a kérdés.
Miért nem vették észre?
Talán nem akarták. Lehet, azt gondolták megoldom. Én mindig mindenre találtam megoldást, csak erre nem.
-Nem tudom. Egyszerűen csak az álarcot viseltem, amely egész megnyerő, ezek szerint. - a hangom elhalt. Visszatettem a levest az asztalra és próbáltam a professzor tekintetét kerülni. 
- Az Okklumencia pajzsa, igen remek, ezt meg kell hagyni. - éreztem ahogy végig néz rajtam.
Tudja hogy most is viselem.
-Köszönöm.
- Nem kellene, most is viselnie. - vette el a tányért az asztalról és visszaadta a kezembe. - egyen még. - a kezembe fogtam hiszen tudtam nincs választásom.
-Higgye el Professzor, nem akarja látni, mi van a maszk alatt.  - ettem bele újra a levesbe és próbáltam, minél többet magamba tuszkolni.
- Ne velem foglalkozzon, hanem önmagával, mert meg kell gyógyulnia. - szidott meg, de a hangjában, egy cseppnyi rosszallást sem hallottam.
Igaza van.
-Tudom. - bólintottam, miközben be kaptam az utolsó falatot. Ahogy visszaadtam a tányért, újra összekapcsolódott a tekintetünk. Várakozóan néz rám. Egy pillanatra, meg ingott a bátorságom de miközben végig rá néztem meg tettem. Le eresztettem a pajzsom, amely a hónapok során a részemmé vált.
Ez vagyok én.
Láttam az arcán át suhani, valami különös érzést de ahogy jött, úgy is távozott. Csak nézte az üres tekintetemet, és a meggyötört beesett arcomat. Tudtam mi kavarog a fejében.
Miért tettem…
-A kötést, szerintem le vehetjük. - köszörülte meg a torkát, megtörve a hosszú csendet. Nem szóltam, csak oda adtam mindkét kezem. Óvatosan tekerte le a kötést. Nem fájt, mégis úgy érintette, mintha bármelyik pillanatban meg sebesíthetne.
- Nincs miért léteznem. - hangom halkan csenget. Azt hittem felkapja a tekintetét rám, de nem így tett. Egyenletes mozdulatokkal vette le a másik kezemről is a feleslegessé vált anyagot. - A háború óta minden más lett. Azt hiszem, egy részem meghalt akkor.- Ahogy levette a véremtől koszos ruha darabot, hüvelykujjával simogatni kezdte a heget, miközben maga elé bámult. - Elvesztettem önmagam és mindenkit akit szerettem. - megbabonázva néztem őt.
Perselus Piton megmentett, ápolni kezdett, most pedig a csuklómat simogatja. 
Ha egy éve, valaki azt mondta volna, hogy ilyen meg történhet, akkor kiröhögöm.
-Tudom mire gondol. - kezdett bele, de nem nézett rám. - Az első háborúban, én is elvesztettem mindent.
Lilit
Nem tudja hogy tudom. Pedig ha elmondanám, meg értené miért nézek másképpen rá.
-Éveken át, csak kötelességből éltem, szellemként. Vesztettem ott és akkor, de amikor maga meg mentett, meg értettem valamit. -  a tekintetük összefonódott. Most először, láttam a szemében a fájdalmat, köszönetet és valami különös fényt is. - Meg akartam halni, de rájöttem, hogy van miért élnem. - kíváncsian néztem rá.
Nem lehet! Ő nem tekint rám csak egy ostoba fruska ként.
Nekem ott van Fred.
Fred aki arra kér legyek boldog nélküle.
-Tudom. - egy lapra tettem fel mindent. Ha elmegy, mert meg tudja, akkor tényleg Fred az én örökkém.
- Mit tud? - nézett rám összezavarodva. Láttam miként érti meg, mit is mondtam. Hirtelen sötétült el a tekintete, miközben elengedte a kezem. Máris hiányzott a közelsége.
-Sajnálom. - a hangom megremegett.
Elmegy.
Felállt és kisétált a szobából, minden szó nélkül. Én pedig újból egyedül maradtam.

Perselus

-Átkozott Potter. - csaptam be dühösen a bejárati ajtót. Azt mondta, senki sem tudja rajta kívül.
Hát ennyire nem számított a kölyöknek a Granger.
Hosszú hónapokon át, tényleg senki sem vette észre, hogy a nő beteg és segítségre vár. Depresszió és önvád. Ezek ültek az arcán, amikor le eresztette a pajzsát.
Meg tette miattam mert arra kértem.
Fáradt, dühös arcal rontottam be újra a fürdőbe. Haragudtam, Pottere és Grangere is. Elmondta ez igaz, mégis olyan mint ha hátba szúrt volna.
Tudja.
Nem tudtam mi zavar jobban, az hogy látta mit éreztem Lili iránt, vagy az  a fájdalom ami meg csillant a tekintetében amikor kimondta.
Nem mehetek vissza hozzá.
Szólnom kell valakinek. Az a nő két nap alatt, teljesen a fejembe mászott és ez rémisztő. Idegesen zártam el a zuhanyt. Holnap szólok Minervának. Ez az egyetlen megoldás.
Többet nem engedem közel magamhoz.
Ezzel a gondolattal feküdtem be az ágyba, remélvén hogy hamar elér az álom.