Tangó az Árnyékban -- Elfojtott Szenvedély

Édes bukás

Hermione

Mától minden más lesz. Fred arra kért, hogy éljek, ezért hát megteszem. Megváltozott valami bennem tegnap. Mcgalagony tekintete, rá ébresztett arra, hogy így nem mehet tovább. Fel kell állnom a porból. Egyedül küzdök meg a démonokkal, amik odakint várnak rám, de nem érdekel. Ahogy felnyitottam a szemem meglepődtem. A kandalló előtt aludtam el, mégis az ágyamban vagyok.

Talán Mcgalagony jött vissza.

Ki keltem az ágyból és lassan, a fürdőszobába indultam el. Ahogy a tükör elé értem, lassan vetkőzni kezdtem. Lefogytam. Szinte már a bordáim is látszani kezdtek. A tekintetem megakadt, minden sebhelyen, amik a testemet tarkították. Az egyikre kifejezetten büszke vagyok.

Sárvérű

A legnagyobb küzdelmem, hagyta ezt a nyomot rajtam. Cruciátusnak még az emléke is elborzaszt, de azt hogy az óráknak tűnő elviselhetetlen fájdalmat elviseltem, senki sem veheti el tőlem. A hajam kócosan csüngött, és én csak a tükör előtti polcon pihenő, ollót figyeltem.

Új élet vár rám.

Szinte gondolkodás nélkül, nyúltam felé és a vállam felett, levágtam egy tincset. Tetszett amit láttam, így hát azt az egyet ami a földön landolt, követte a többi is.

Szinte már már, mosolyogva sétáltam vissza a szobába. A ruháim fele lógott rajtam. Pálcámat a kezembe véve, kezdtem el átalakítani minden egyes darabot. Fekete szinte mindegyik pólóm, ezért nem csak a szabásukat változtattam meg, hanem a színüket is. Egy mályva színű, hosszú ujjút vettem fel és egy fekete szövet nadrágot.

Tökéletes.

Perselus

A tegnapi elhatározásomat, úgy látszik, iszonyatosan nehéz lesz tartanom. Reggel folyamatosan hallgatództam, hogy mikor kell fel. Majd amikor nem hallottam semmi mozgást, leküzdtem a késztetést, hogy meg nézem és elindultam a nagyterembe reggelizni. Szinte alig nyúltam az ételhez, csak a kávémba ittam bele olykor, miközben az ajtót bámultam. Sose voltam ilyen, de ez a fruska teljesen a bőröm alá mászott. Belülről szét vetett az ideg, miközben felpattantam és elviharoztam a teremből.

Megbukott az elhatározásom.

Szinte végig rohantam a folyosón. Látnom kell hogy jól van. Éppen fordultam volna a lefelé vezető lépcső sorra, amikor megakadt a tekintetem egy tanulón, aki az ablak párkányon ült.

Eszelten idióta, ha kiesik onnan, bele is halhat.

Dühösen indultam meg felé de amint közelebb értem meg torpantam. Vanília és rózsa.

Hermione.

Nem. Nem Hermione hanem Granger. Lassan próbáltam el hátrálni.

- Nem kell elmennie, úgy is indulni készültem. - fordult felém. Ahogy felém fordult, meghökkentem. Levágta a haját és a pajzs nélkül jelent meg.

- Maradjon csak. Én azt hittem hogy...

- Le akarok ugrani? - nézett a szemembe. Más lett a tekintete, már nem kongott benne az üresség de a fájdalom apró kis szikrája benne volt.

- Megváltozott. - egyszerűen csak kicsúszott a számon. Láttam a döbbenetet az arcán majd azt miként egy halvány mosolyra húzza az ajkait. - Vagy is azt hittem, hogy valaki más ül itt, nem maga. - mentettem a menthetőt de inkább a föld alá süllyedtem volna.

- És tőlem nem von le pontokat? Mert ezt tette volna nem? - húzta ki magát és leugrott elém. Hirtelen alacsony lett, törékeny és sebezhető ahogy végig mértem de a szemében ott lángolt valami különös tűz.

- Nem akartam levonni pontot.

Oh hogy szakadna rám az ég.

- Értem bocsánat. - szabadkozott és elindult. Folyton ez a szó mintha vétkes lenne bármiben is.

- Ne kérjen folyton elnézést! - fedtem meg, de a hangom különösen gyengédre sikeredett. A szavaim megállították. Tudta jól mire gondolok és valahogy utalnom kellene rá, hogy a múltkori nekem, mit sem számít már. - Van, hogy nincs helye ott minden pillanatban, mert a másikat nem bántják meg hanem egyszerűen csak megdöbben. - megbukott az elhatározásom, miszerint távol tartom magamtól. Hiába a vágy amit érzek, nem kell hogy ő is így érezzen. Elég a kezdetleges barátsága is. - Nem kell elmennie. - mondtam amikor még mindig nem mozdult. - elférünk ketten is, nagy ez az ablak. - köszörültem meg a torkom. Nem fordultam felé, hagytam hogy a döntés, az övé legyen. Hangtalan, néma csend állt be. Szinte, levegőt sem mertem venni. Nem szólalt meg csak elindult.

Elmegy.

Csalódtam, de nem a rossz értelemben. Apró mosoly bújt meg a szám szegletébe, amikor észrevettem hogy vissza ült mellém. Nem beszéltünk, de nem is kellet a közelsége mindennel felért.