Adam szemszögéből:
Tegnap a kanapén aludtam el. Telefonom után kezdek el kutakodni. Még csak nyolc óra van. Be kell ma mennem Emilihez mivel tegnap semmi kedvem nem volt hozzá. Feltápászkodva a kanapéról a fürdő felé veszem az irányt. Már épp a tusolni készültem volna mikor is megszólalt a telefonom. John neve szerepel a kijelzőn habozás nélkül felveszem.
-Szia!
Mond.
-Bocsánat, hogy zavarlak, de találtam valami nagyon különös dolgot.
-Értem.
Nekem be kell mennem Emilihez a börtönbe és Tae-hoz a kórházba, de utána szólok és elmegyek hozzád.
-Rendben.
Szia.
-Szia.
Gyors zuhany után útnak eredek. Hiába haragszok Emilire azért, amit tett, nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy mindennél jobban szeretem.
Hiszen mégis a hugom.
Emili szemszögéből:
Tegnap Adam nem jött be hozzám. Meg is értem olyat tettem, amit saját magamnak sem fogok tudni megbocsájtani. Adam volt a célpontom. Nagyon Haragudtam rá és undorodtam tőle. Azt akartam, hogy meghaljon. Hiába a bátyám beteges amit csinál. De ezzel valószínűleg Tae-t öltem meg. Vagyis nem teljesen hiszen kómában van. Ha nem ébred fel hanem meghal engem életem végéig itt tartanak. Soha nem lesz normális életem ezek után. Majdnem megöltem egy embert és ez nem tetszik. Nem akarok olyan lenni, mint a bátyám. Mégis ahhoz közeledem. Nem tudom irányítani az érzéseim, sajnálom amit tettem, de egy részem még örül is neki. Lehet én is olyan szörnyeteg vagyok, mint Adam? Csak eddig nem vettem észre? A pokolba is én nem akarok olyan lenni, mint ő. Adam most szenved Tae hiánya miatt. Amit én élvezettel nézek. Kibaszott önző vagyok. Ő mindig őszinte volt velem én meg hátba szúrom. Szép testvér vagyok nem mondom. Talán megérdemlem, hogy itt haljak meg.
-Hölgyem! - egy hang ránt vissza gondolataimból.
-Igen?
-Itt van a bátyja.
Szeretné látni?
-Igen természetesen.
Rácshoz sétálva hátra tett kezekkel, háttal álltam az ajtónak, hogy rám tegyék a bilincset. Nincs kedvem vele újra találkozni. Egy szobába vezettek ahol Adam már várt rám.
-Szia. -köszön egy kis mosollyal az arcán.
-Szia. -mosolygok vissza.
-Hogy vagy?
De őszinte választ várok!
-Egyedül érzem magam. Sajnálom amit tettem, de egyben mégsem. Nem tudom mivan velem... -kezdem el panaszaim monológját.
-Értem.
Nagy hülyeséget tettél. Hiába vagyok maffia vezér ez ellen semmit nem tehetek még tizennyolc nem leszel.
-Tudom...
De nem szeretném ha tennél bármit is. Megérdemlem, hogy itt legyek. -nevetek fel kínomban.
-Igen nagyon is megérdemled, de én mindennek ellenére ki akarlak innen hozni.
-Ne tedd!
Adam bocsáss meg, de nem szeretném ha jönnél ide. Szeretlek, de el kell kerülnöd. Még mindig undorodom tőled. Ez nem csak az én érdekem hanem a tiéd is.
Értsd meg.
-Rendben ha ezt szeretnéd nem jövök.
De tudnod kell, hogy én is szeretlek és hamarosan megtalálom anyuékat.
-Remelem sikerrel jársz.
-Azt, én is -most ő nevet fel kínosan.
-Hölgyem, lejárt az idő! -lépett mellém egy rendőr.
-Szia Adam.
Hiányozni fogsz.
-Szia Emi.
Te is nekem... -ezt, már csak nagyon halkan hallottam. Így lesz a legjobb.
Adam szemszögéből:
Talán így lesz a legjobb. A börtönt elhagyva azonnal Tae-hoz sietek. Meg akarom érinteni puha kezeit.
Tíz perccel később:
-Szia kicsim...
Tudod sokat gondolkoztam kettőnkről és ha felébredsz szeretném ha a párom lennél. Lehet elhamarkodott döntés, de rájöttem, hogy nélküled egy senkinek érzem magamat.
Kezeit kezembe vettem és rászorítottam.
-Tae ha hallasz engem szorítsd meg a kezem.
Tae szemszögéből:
Miután lemondtam anyáról egy fekete szobában találtam magam. Ahova se fény se hang nem szűrődött be. Csendes túl csendes, ami engem megőrít. Egyszer csak Adam hangjára lettem figyelmes.
-"Tae ha hallasz engem szorítsd meg a kezem."
Szorítsam meg? Mégis hogyan? Sokszor próbáltam már, de nem sikerült. Talán nem koncentráltam rá eléggé? Mi lenne akkor, ha csak arra koncentrálok, amit meg szeretnék tenni és nem arra, amit muszáj?
Gyerünk Tae menni fog!
Adamnak szüksége van rád, és neked is rá.
Adam szemszögéből:
Már öt perce szorítom a kezét, de semmi. Nagy csalódottság suhan végig testemen. Már húznám el a kezem, mikor egy apró szorítást érzek karomon. Tae felé kapom a tekintetem. Aki, sok pislogással próbálja kitisztítani látását.
-Tae! -ordítok fel.
-Maradj nyugton hívom az orvost.
Kiszaladva a szobából egyenesen a recepció felé veszem az irányt ahol összefutottam a dokival.
-Doktor úr! Tae felébredt. - A testem megtelt boldogsággal és én magam is alig hiszem el, hogy felébredt.
-Tessék? - értetlenkedik.
-Kövessen.
Tae szobájába érve az én kicsikém az ágyon ült, fejét az ágy szélének támasztva. Majd a Doktor úr nekilátott megvizsgálni Tae-t.
-Hogy érzi magát?
Nem érez fájdalmat?
-Jól vagyok köszönöm.
-Nem nem érzek
-Érez gyengeséget?
-Nem nem érzek
-Tapasztal emlékezet kiesést?
-Nem nem tapasztalok.
-Nem fájnak a varratai?
-Őszintén eléggé szúrnak.
-A szúrás érzet teljesen normális, minden más remek.
-Pár napig még bent tartjuk, de utána haza mehet.
-Rendben és köszönöm.
-Köszönjük -köszönök el én is a Dokitól.
Tae egyenesen rám nézett. Hirtelen lefagytam nem tudtam mit kellene mondanom. Sok mindent akartam, de a szavak nem akarták elhagyni ajkaimat. Majd az én édesem törte meg a köztünk lévő csendet.
-Hiányoztam? -tárja szét karjait arra várva hogy megöleljem.
-Az nem kifejezés.
Oda szaladtam hozzá és szorosan karjaimba zártam, mint akit soha többé nem akarok elengedni. Ami igaz is. Tae újra velem van. Ma csak vele akarok lenni. Ezért felhívom John-t.
-Szia John!
Ma mégse tudok elmenni Tae felébredt.
-Rendben főnök.
Akkor majd holnap.
-Igen.
Újra karjaimba vontam édesemet. Félek, hogy ez egy álom és hamarosan felébredek...
Remélem tetszeni fog. Nagyon, igyekezek a reszekkel es ha rossz vagy helyesirasi hiba van benne azert, is elnezest. 😅❤
