Aegis melódiája 18+ BEFEJEZETT

3.SEGÍTSÉG ÉS ÉTEL

Már virradt, ezért a felkelő nap fénye felébresztett. Hamar realizáltam, hogy szombat lévén nem kell dolgoznom, hiába vágytam rá olyannyira. Szerettem volna még némi pénzt hazahozni a családomnak, viszont ez így egyelőre lehetetlennek bizonyult.

Valójában a hétvégére most nem is kerestem munkát, inkább itthon segédkeztem, és sürögtem-forogtam apa körül. Amióta ellátták valamennyire, majd hazaküldték, azóta minden nap megmondtam neki, mennyire szeretem.

– Ez az utolsó darab zabkenyerünk – nyújtottam oda neki egy pohár víz keretében.

– Nem kérem, add oda Aleshának!

– De, apa...

– Nem, ne ellenkezz, most a húgod fontosabb!

– Te is fontos vagy, kérlek, edd meg! A húgomnak találok mást, málnát vagy szedret, esetleg elcserélek valamit a piacon.

– Jó, rendben, megeszem. Semmiképp ne engedd neki, hogy túlságosan éhezzen! – mondta lágyabban, mire én bólogattam.

Aleshát mindenki védte, hiszen még fiatal, érzékenyebb a betegségekre és az éhezésre, hiszen fejlődik. Ráadásul külön csoda, hogy idáig megmaradt, így mindent megtettünk az életben maradásáért. Sokszor áldoztuk rá az időnk, igyekeztünk minél több szeretetet adni neki, megmutatni, hozzánk bármikor fordulhat segítségért.

***

Ahogy édesapám utasított, elmentem ételért. Míg a családom többi tagja most a picinyke, szinte semmit sem termő földünk rendezgette, házimunkát végzett, vagy pihent, addig én gyűjtöttem valamennyi bogyót, és utána elmentem nézelődni a piacra.

Persze tudtam, szinte semmit sem tudnék megvenni, mégis valahogyan megnyugtatott a sok étel látványa, közben mégis elborzasztott. Felmerült bennem a lopás gondolata, és egyből szörnyülködve fordultam el onnan. Majd az aegisi küzdőtér lelátója mellett fordultam be, igyekeztem elkerülni a feltűnést.

Azonban egy pillanat alatt hőköltem hátra, miután egyenesen nekisétáltam valakinek. Ahogy megtántorodtam, észrevettem az aranyszínű páncélt, aminek vállán ott helyezkedett el a gárdisták jele, a hollókoponya babérkoszorúban. Egyből felismertem az előttem álló férfit, és elöntött a rettegés.

– Ó, bocs-bocsánat... hé, éppen téged kerestelek! – vidult fel az arca, mire tettem két lépést hátra.

Az előttem állót néztem, aki egy pillanatra elhallgatott, amint észrevette a reakcióm. Addig én megfigyeltem őt alaposabban is. Az égkék szempár az enyémbe fúródott, de én a többi részletre koncentráltam, ugyanis eddig minden figyelmet az a gyönyörű szín kölcsönözte magának.

Vállig érő, egyenes, barna haja néhol az arcába lógott, textúrája rendkívül selymesnek hatott. Megérinthetném.

Olyan közel állt hozzám, hogy még ki sem kellene nyújtanom a karom teljesen, mégis elérném. Végigpillantottam rajta. A szívem hevesen dobogott, egyszerre féltem, s váltam izgatottá a közelségétől. Azt hittem, magasabb. Mégis... talán kevesebb, mint tíz centiméterrel nőtt túl rajtam, azonban a testalkata jóval erősebbnek bizonyult nálam.

Habár én sosem voltam túlzottan erős, ebben az éhezésben pedig megerősödni se volt lehetőségem.

Enyhén szétálló füle kilógott a hajzuhataga alól, a testén lévő, dombormintás arany páncél visszaverte a nap fényét. Nem sűrűn látni olyan gárdistákat, akik csak úgy szóba álltak a köznéppel. Legtöbbször igazságszolgáltatás, mások megalázása, őrködés közben látni őket hasonló helyzetben. De, amikor nem éppen ezt teszik, akkor az uralkodócsaládot és az aegisi nemességet őrzik.