Aegis melódiája 18+ BEFEJEZETT

17.SEBEK ÉS ESTELOK

Eltelt már vagy két-három, mióta kiküldtek a harcba. Minden nap mondogattam magamnak egy mondatot: csak néhány karcolás, túléled. Azonban ezt nem mondhattam el a lelkemre, ami már valósággal kettéhasadt a sok borzalomtól. Egész gyermekkoromban azt hallgattam az édesapámtól, a természetem nem egyezik az ilyen tüzes életmóddal. Igazat adtam neki.

Minden este fohászkodtam az istenekhez. Szerelmet kívántam halál helyett, boldogságot a borúsággal szemben, aranyt és nem vért. A háború végét kértem, haza akartam térni.

Ma is úgy indultam a harcba, mint bármikor máskor. Megöleltem apát meg a nagybátyám a pár kedvesebb társammal pedig kezet fogtam. Ez a búcsú megerősítette bennünk a megfontoltságot, hiszen ekkora a kevesebb tapasztalattal rendelkezők szintén realizálták a legfontosabbat. Meghalhatnak.

Addig a teremtők biztosan odafent ültek a díszes trónjukon, borral a kezükben, nevetve az emberi fajon. A különbségen halandó és istenség között. Őket nem nyeli el a föld, nem válnak semmivé, hanem meghatározzák a világot. Nem öregednek, nem alszanak, hatalmas sebességekkel suhannak. Mit is értenek ők az élethez?

A kardom a kezemben szorongattam. Lassú léptekkel indultam meg a kietlenné vált pusztaságra. Csatatér, mi ennek csúfoltuk. A terület, amit felégettek az ellenséges csapatok. A saját falvaik sem kímélték, gyermeki tetemek, halott nők, a családjukat védelmező férfiak halott szeme nézett vissza ránk.

A földek? Üresek, aszottak. Ahol a rassosiak leteszik a talpukat, ott mindössze ez marad utánuk: pusztulás.

Szemtől szemben harcoltunk velük. A nyilak záporoztak a levegőben, üvöltések visszhangoztak. Vér fröccsent. Amint megláttam egy testesebb férfit, nekimentem. A kardom hangosan ütődött össze a bárdjával. Ziháltam.

A fegyvereink összeakadtak, a pengém az övének a nyelébe fúródott. Tudtam, ebben a helyzetben nem győzhetek. Legalábbi nem könnyedén. Előrántottam a tőröm. Kérdés nélkül vágtam át a felelőtlen óriás torkát, a vörösség mindent elárasztott.

Nem maradt időm gondolkodni. Épphogy elhajoltam egy buzogány erőteljes csapása elől. Kiáltottam. Erősen a fanyélre tapostam. Kihúztam a kardom, majd egyből elugrottam a következő csapás elől.

Könnyed mozdulattal szúrtam át az alacsony harcos mellkasát, aki igen erős izomzattal rendelkezett. Míg a lenstani seregnek jutott a páncélból, nekik nem. Emiatt hamar könnyedén előre tudtunk törni.

Egymás után kaszaboltam az ellenséget. A szívem dobolása szinte minden hangot elnyomott. Mentünk, mint a bikák és vöröset láttunk. Lovas erősítést is kaptunk, az állatok csak úgy süvítettek köztünk. Néha meg-megrúgtak valakit. Ethan halála jutott róla eszembe.

Viszont ők sem bizonyultak sérthetetlennek. Hosszú, rúdra szerelt, tüskés eszközöket tártak nagyra, amik félkör alakú elülső részükkel medvecsapdákra emlékeztettek. Ezekkel rángatták le a lovagokat a vágtázó állatokról.

Ahogy rohantam, furcsa gondolatok szöktek a fejembe. Csókok, finom érintések, szerelmes nyögések Sadler társaságában. A testem felhevült tőle, amit igyekeztem a csatán keresztül levezetni. Azonban ez hamar elmúlt, helyette félelem költözött belém. Leszúrtam valakit. A következőnek a szívét találtam el.

Elővettem az íjam. Kihalásztam egy nyilat a tegezből. Kifeszítettem a két fadarab közötti húrt, majd az első felém igyekvő felé lőttem. A lábát érte. Megint megismételtem a műveletet, immár a szemét találtam el. Úgy éreztem, nincs kontrollom a célzásom felett.

Röviden, de lepillantottam a kezemre. Remegett. Az ajkam hasonlón tett. Rettegtem. Mégis miért? Nem tudtam, honnan érkezett, viszont az elmúlt időszakban sokat tapasztaltam. A jó harcos mindig retteg, mert akkor marad igazán éber. Apám egykori szavai belém vágtak, szinte a húsom marták.